Hirdetés a Borsszem Jankó élclapban, 1916. december 3.

A gyűlölt „Pokrócz Éva” – Ellenségünk a kalauznő

A goromba kalauznő is elnémul menten, ha egy csomag valódi Kotányi paprikával kínálja meg az ember” – így szólt egy humorosnak semmiképp nem nevezhető hirdetés 1916-ban. Manapság sem túl népszerű foglalkozás a BKV-ellenőré – mondhatni, 100 év alatt mit sem változott helyzet. Sőt akkoriban talán még jobban utálta és lenézte az utazóközönség a budapesti villamosok kalauznőit, akiket a korabeli „polgári és vicclapok naponta útszéli szellemeskedéssel elegyes, szidalmazó pergőtűz” alá vettek.

A kalauznők tömeges megjelenése természetesen a háború következménye volt, miután az ebben a szakképzettséget nem igénylő munkakörben dolgozó férfiak jelentős részét behívták katonának. A változást jól mutatja az akkori villamosközlekedést biztosító két magántársaság alkalmazottainak nemi megoszlása: míg a háború előtt csak 3%-uk, 1915-ben már egynegyedük volt nő. Az új női dolgozókat elsősorban kalauzként alkalmazták, akik így a háború második felére már domináltak ebben a munkakörben. A jelentkezők többsége vidéki származású volt, akik nem feltétlen ismerték jól a budapesti közlekedést, hiszen korábban cselédként, munkásnőként vagy otthon, háztartásbeliként dolgoztak. Rövid, pár hetes kiképzés után kerültek a „mélyvízbe”, napi 11 óra volt a munkaidejük, amelyet eleinte végig talpon kellett tölteniük. Feladatuk nemcsak a bérletek és jegyek ellenőrzése és eladása volt, hanem villamos rendjének fenntartása (zsúfoltság esetén az utasok számának maximálása, a szállítható csomagok elbírálása stb.), továbbá a jármű menetének szabályozása az ún. lecsengetéssel. Utóbbinak eszköze egy kis harang, majd csengő volt, amelyet egy, a kocsikon végigmenő, hosszú bőrszíjjal lehetett működtetni: a kalauz(nő) ezt megrántva, különböző csengetésekkel jelezte a vezetőnek, hogy induljon, lassan menjen vagy álljon meg. Ebből fakadóan a kalauzon múlott a villamos menetrendjének tartása is.

Jól látható tehát, hogy milyen összetett és nehéz volt a kalauzok feladata, ráadásul munkájuk több okból is konfliktust idézhetett elő az utazó közönséggel.

A háború idején a villamos vált a legfontosabb közlekedési eszközzé: az utasok száma gyorsan másfél-, majd kétszeresére nőtt, így 1917–1918-ben már napi egymillió utast szállítottak. Eközben a karbantartás hiánya miatt – amiért szintén a háborút okolhatjuk – a járművek gyorsuló ütemben romlottak le és számuk is csökkent. Mindez általános túlzsúfoltságot, a balesetek számának növekedését, ezáltal állandóan jelenlévő feszültséget és ingerültséget generált.

A bécsi villamoson nyugodtan utazhatunk. Ott a villamos nem egy félelmetes dúvad, amelyik gázol, falhoz mázol, megakad, szeszélyeskedik, toporzékol, amikor fel akarok rá kapaszkodni és őrülten iramodik tova. amikor éppen célhoz érkeztél. A bécsi villamos nem zseniális pesti bohém, egyszerű, kényelmes, biztos közlekedési eszköz, ahol csudálatos módon mindenkinek jut hely, a kocsivezető nem táncoltatja a gépet, mint a parádéskocsis a négy szürkéjét, a kalauznő pedig nem hisztériás boszorkány, hanem vidám, udvarias asszonyság vagy kisasszony, aki örül, ha az utasainak rendelkezésére állhat. A bécsi villamosban nem ülnek az öledben, nem állnak a lábadon és nem emlegetik jó szüleidét, nem rúgnak térden, nem ütik le a kalapodat és nem nézik tizenkétszer a jegyedet. […] Pesten háború van. Minden ember jól meggondolja, ne inkább gyalog masírozzon Budáról a Városligetbe vagy Újpestre, mint villamoson utazzék állandó életveszélyben, mint a törékeny bárka hullámzó tengereken.”

A Pesti Hírlapban Bécsi jegyzetek címmel 1916 őszén megjelent cikk – amely nyilvánvalóan nem az idealizált bécsi, hanem a budapesti állapotokról szólt – jól mutatja, milyen komoly problémának érezték akkor az egész villamosközlekedést. A különböző balesetekről szinte minden nap jelentek meg tudósítások, főleg, ha tragédia történt. „A kalauznő korán csengetett, egy asszony meghalt” – szólt egyértelműen Az Est egyik ilyen cikkének címe, de maga az eset már jól mutatja a háborús állapotokat. Két vidéki parasztasszony vásárolni érkezett a fővárosba, majd a fejenként vásárolt 40 kilónyi sót batyuba kötve próbáltak meg felszállni a villamosra – a háborús viszonyok között sokan igyekeztek nagyobb holmik szállítását így, a viszonylag olcsó és könnyen elérhető tömegközlekedési eszközzel megoldani. A valószínűleg zsúfolt kocsiban azonban a kalauznő a kocsi belsejében tartózkodott (jegyeket ellenőrzött?), így nem látta a nehézkesen és lassan felszálló utasokat, és lecsengette, azaz elindította a villamost. Az egyik, még éppen felszálló asszony így a kocsi alá esve halálos sérülést szenvedett, a kalauznőt pedig közveszélyes cselekmény elkövetésének vádjával tartóztatták le.

A villamosszerencsétlenségek okául eddig a szinte egyöntetű, majdnem karmesteri pálcára figyelő panaszhangok kivétel nélkül vagy a kalauznőt lecédázó, vagy az utasokat leszamarazó kórusából kerültek ki.” – ítélte el az egyszerű bűnbakképzést egy, a Népszavában akkor megjelent olvasói levél, amely a háborús háttér fontosságát hangsúlyozta: „A személyforgalom – tessék a villamos statisztikát olvasni – folyton növekszik, ezzel szemben a forgalmat lebonyolító alkalmatosságok és a begyakorlott munkaerők száma folyton csökken. Az idegesek grafikonja szintén emelkedést mutat és nagyon sokan azok közül, akik a békességes árak mellett egy-egy konflis, sőt gumirádlis erejéig megterhelték erszényüket, ma villamoson szoronganak. Már pedig ezek az uraságok a kényelmük árán minden valószínűség mellett idegességet szereztek be, amelyet azután valahogyan éreztetniük kell a legelső alkalommal. Hát hol van ma legelsőbb és legkedvezőbb alkalom, mint a villamoson az ezer ember szeszélyének kitett kalauznőpáriával szemben? Tisztelt közönség! Legyünk elnézőbbek az agyongyötört munkásnő iránt, akit otthon – sokat közülök – neveletlen és éhes gyermekek várnak haza.” A baloldali lap megszokott irányvonalához híven a levél írója is megtalálta az igazi bűnöst: a „zsíros hasznot húzó társaságot”, azaz a profitelvű közlekedési cégeket, amelyek nem foglalkoznak komolyan a túlzsúfoltsággal és a biztonsági intézkedésekkel. Hasonló következtetésre – ha más kifejezésekkel is – azonban polgári lapokban is akadt példa: a fent bemutatott konkrét haláleset kapcsán „az orvosi egyetem egyik kitűnősége” írt levelet Az Estnek, amelyben azzal érvelt, hogy nem a kalauznő a főbűnös, hanem „a villamos vasút igazgatósága és a [hatósági] felügyelet, mely ilyen viszonyokat tűr”.

A Borsszem Jankó élclap írása, 1916. november 17.
A Borsszem Jankó élclap írása, 1916. november 17.

 
A korabeli, polgári nyilvánosságban azonban a kalauznőket inkább a negatív megítélés jellemezte. A villamos nemcsak technikai szempontból, de társadalmilag is új, modern közlekedési eszköznek számított, ahol a különböző rétegekhez tartozó személyek utaztak együtt, elvileg egyenrangú utasként. Ez elsősorban a magasabb státuszú, középosztályi úriemberek és úrinők számára jelentett problémát, aki a világháború idején, más közlekedési lehetőségek beszűkülésével kényszerültek a villamos igénybevételére. „Az együtt utazás élménye az »utca népével« az általuk képviselt értékrendet borította fel, kérdőjelezte meg a villamos fizikailag zárt, de társadalmi értelemben nagyon is nyitott terében.” – mutatja be a konfliktusok mögötti hátteret a kérdést kutató Szécsényi Mihály történész. Ráadásul a villamoson egyfajta szerepcsere is történt: a lenézett, alsóbb rendűnek tartott személyzetnek törvényileg védett hatósági személyként kellett megszabnia és ellenőriznie az „úri közönség” magatartását. A kor hierarchikus és tekintélyelvű társadalmában az utasok egy része még a férfi kalauzok viselkedését is sokszor sérelmesnek találta, de az ő határozott fellépésük és látható fizikai erejük biztosított számukra egyfajta tekintélyt. A hasonlóan viselkedő vagy hasonlóan fellépni próbáló kalauznőket azonban az utazóközönség sokkal kevésbé tudta elfogadni: számukra egy nő ilyen szerepvállalása már önmagában zavaró volt, ráadásul ezek a kalauznők mint egykori cselédek vagy munkásnők most korábbi vagy potenciális uraikon és úrnőiken kérhették számon a szabályok betartását a nyilvánosság előtt. Az „úri közönség” egy része így nem tudta komolyan venni a kalauznőket: lekezelően, fölényeskedve, modortalanul kommunikált, néha „szórakozott” velük, majd ha durva hangnemű választ kaptak, akkor hasonlóan, sőt erőszakot alkalmazva reagáltak. A másik oldalról, a kalauznők számára ez egy új, (bizonyos) függetlenséggel és felelősséggel járó szerep és munka volt, amit sokuk igyekezett komolyan venni, de nyilván voltak köztük olyanok is, akik visszaéltek a pozíciójukkal és élvezték a szerepcseréből fakadó lehetőséget. Így alakult ki az a helyzet – Szécsényi Mihály összegzését idézve –, hogy: „a villamosokon megjelenő első kalauznők viselkedése, hozzáállása az utasok többségének szemében meglehetősen durva, hangos, közönséges és kirívó volt. A bemutatott [bírósági] esetek mégis elsősorban a kalauznők (a volt cselédek) kiszolgáltatottságát igazolják. Azt a gyakorlatot mutatják be, amelyben nem vették őket emberszámba, ahogyan rendszeresen megalázták őket, az utasok által nyilvánosan alkalmazott fizikai erőszakot, a pofozkodást – a korszakban a cselédeket még fizikailag is fegyelmezhették munkaadóik –, amelyekkel szemben a korabeli bíróságok csaknem mindig az utasok, az úriemberek és az úrinők büntetlen előéletét, »izgatott lelkiállapotát«, a sértő kifejezések miatti »felindulását« tekintették méltánylandónak”.

Az utazóközönségnek azonban nem kellett sokáig „elviselniük” a fővárosi kalauznők látványát és tevékenységét, a háború és az 1918–1919-es forradalmi események után igen gyorsan csökkent a létszámuk. A radikális jobboldali lap, a Szózat 1919 őszén durva és sértő stílusban „köszönt” el tőlük a Búcsú a kalauznőtől című cikkével: „Most már van férfi elegendő, a munka kevés alkalmához képest sok is, a kalauznőknek vissza kell menni oda, ahonnan annakidején előbújtak: a konyhák gőzös levegőjébe, a viceházmesteri lakások fülledtségébe, a mosókonyhák párái közé. Nekik talán inkább nehezükre esik a búcsú, mint nekünk. Senki sem fogja őket megsiratni: elmondhatjuk róluk, hogy megcáfolták a női lélek szelídségéről, lágyságáról, türelmességéről szóló legendákat, többet gorombáskodtak velünk, mint amennyit megérdemeltünk, megtöltötték a kocsikat pöröléssel és nem egy volt köztük, aki úgy bánt az utassal, mint halálos ellenségével és ott bosszantotta, ahol érte. Nőies lényük az örök nőiességnek inkább a hárpiaszerű változatát testesítette meg. Búcsúnk épp ezért nem fájdalmas, sőt azzal a reménnyel van eltelve, hogy soha többé nem fogja a kalauznő fejünk fölött csattogtatni a jegylyukasztót, és nem fogja olyan arccal nézegetni átszállójegyünket, mintha az egy apagyilkosságnak a perdöntő bizonyítéka volna.”

A cikk írójának abban igaza lett, hogy az 1919-et követő időszakban úgy tűnt, helyreáll a rend, visszatér a hierarchia, a paternalizmus világa. A női emancipáció azonban – ha rejtettebben, kevésbé egyértelműen is – folytatódott a két világháború közötti korszakban is.

 
Felhasznált irodalom:
Bécsi jegyzetek = Pesti Hírlap, 1916. november 15.
A kalauznő korán csengetett, egy asszony meghalt = Az Est, 1916. november 17.
Pokrócz Éva. Kalauznő a villamoson = Borsszem Jankó, 1916. november 17.
Nem a kalauznő a főbűnös = Az Est, 1916. november 19.
R. Zs.: A villamosbalesetekről. Hozzászólás a közönség köréből = Népszava, 1916. november 25.
A goromba kalauznő… [hirdetés] = Borsszem Jankó, 1916. december 3.

Szécsényi Mihály: Kalauznők konfliktusai a villamoson. Társadalmi nem és térhasználat Budapesten 1915–1920. = Sic Itur Ad Astra, 60. (2009) 149–179.
Szécsényi Mihály: Kalauznők tündöklése és bukása = Budapest, 2011/8. 31–33.

 
Készítette: Ignácz Károly