Ha az első világháború női vonatkozásáról beszélünk, általában mindenkinek a már-már közhelyszerű hívószó jut eszébe: a „nők térfoglalása”. Térfoglalás a felsőoktatásban, a munkahelyeken (legyen az gyár vagy hivatal), térfoglalás az utcán – itt a női kalauzokra, bérkocsisokra és utcaseprőkre gondoljunk. Tény, hogy az első világháború teljesen felforgatta a nők életét. A bevonult családfő helyett átvették a család irányítását, kenyérkereső hiányában gondoskodtak a napi betevőről – amiért munkaidő után hosszasan (olykor napokon át) sorba is kellett állniuk. Melyek azok a sarkalatos pontok, ahol leginkább tetten érhető a nők mindennapjait érintő változás? Írásunkban ezt próbáljuk meg összegezni.

A századforduló budapesti középosztályához tartozó hölgyeknek, noha kenyérkereső munkára nemigen adták fejüket, nem teltek unalmasan a hétköznapjai. Míg férjhez nem mentek, a lányok felett az apák, a pártában maradt hajadonok felett az idősebb férfirokonok (testvérek, sógorok) gyakoroltak gyámságot, a nők nem sok önállósággal rendelkeztek. Ennek egyik legfőbb oka gazdasági függésük volt, mivel nem volt önálló jövedelmük, amiből megélhetési költségeiket finanszírozni tudták volna. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a nők egyik legfőbb célja a „férjfogás” volt (erre trenírozták őket gyermekkoruk óta) még akkor is, ha ezzel a lépéssel férjüknek rendelődtek alá – a korszellem szerint a leginkább elfogadott társadalmi státusz érdekében. A férjes asszonyoknak sok fronton kellett jól helytállniuk, ennek elengedhetetlen feltétele volt a „jó nevelés.” A középosztályhoz tartozó lányok elemibe, majd polgári iskolába jártak, sokan közülük tanítónőképzőt végeztek – ez nagyjából a mai érettségi műveltségét adta –, noha egy-két kivétellel soha nem próbálták ki a gyakorlatban az itt szerzett ismereteiket. A lányokat nem csupán általános műveltséggel – és némi nyelvtudással –  ruházták fel, hanem a háztartásvezetés fortélyaira is megtanították őket. Részben iskolai keretek között, részben pedig otthon, édesanyjuktól lesték el ezt az egyszerűnek semmi esetre sem nevezhető tudományt. Az édesanyák sokszor a nyári nyaralás – és a nagy befőzések – idején tették próbára nagyobbacska lányaik tudását azzal, hogy a család felügyeletét – értsd ez alatt a kisebb testvéreket és a cseléd(ek)et – rájuk bízták, míg ők maguk a fővárosban, tehát a nyaralóhelytől távol intézték ügyes-bajos dolgaikat.

A századforduló háztartásának vezetése (a ma már megszokott háztartási gépek hiányában) rengeteg időt igényelt. Ahhoz, hogy a család asztalára naponta friss étel kerüljön, hetente háromszor-négyszer kellett az akkor már létező vásárcsarnokok valamelyikébe menni, hiszen az élelmiszerek nagyobb részét a hűtőszekrény hiánya és a kamra mérete miatt nem tudták huzamosabb ideig tárolni. Léteztek ugyan különféle praktikák néhány élelmiszer, többek között a tojás hosszas tárolására is, de mivel az étkezési kultúra még nem vagy alig ismerte a feldolgozott termékeket, csak a háborúnak köszönhetően terjednek majd el a konzervek, a főzés napi több órát vett igénybe. Ehhez jött még a lakás napi takarítása: a tisztaság – mármint a lakás tisztasága – elengedhetetlen követelménynek számított. Mosni hetente egyszer, legfeljebb kétszer mostak: a cseléd feladata volt rendben tartani a gyerekek ruháját és a fehérneműket. (Ehhez hozzátartozik, hogy ekkor nem cseréltek naponta még alsóruházatot sem, csupán hetente kétszer-háromszor. A gyerekek is kétszer, esetleg háromszor kaptak tiszta holmit a héten.) A havonta esedékes nagymosást azonban nem a cseléd, hanem az előre felfogadott mosónő végezte a bérházak alagsorában található mosókonyhában, a ruhák vasalása azonban a cselédre maradt. A család ruházatának javítása, esetleges előállítása is a háziasszony feladata volt. Az éppen teret hódító konfekciót ebben az időszakban még igencsak lenézték, az igazi úrinő a varrónőhöz járt – legalább addig, míg az kiszabta és összeállította a kívánt darabokat, úgy, hogy azokkal már otthon is boldogulni lehessen. Ehhez jött még a tavaszi és a karácsony előtti nagytakarítás, a lakás nyári festése-rendbetétele, a nyári befőzés. És mindennek a háztartáskönyvben történő pontos vezetése: a napi adminisztráció a nők idejének jelentős részét lefoglalta, de ezt lényegesnek tartották: az igazi háziasszony mindig tudta, hogy milyen étel van a kamrájában, hány inge van a férjének és csillog-e a dédnagymamától örökölt ezüstkanál.

Mindezt végigolvasva az állandó reprezentációs kötelezettség már csak habnak tűnik a tortán: a különböző műkedvelő-, ápoló-, önkéntes segítő stb. egyletekben való részvétel adta meg a női élet sava-borsát – és szolgált több hétre elegendő pletykaanyaggal.

Nem csoda hát, hogy a friss házas fiatalasszonyok kezét kezdetben még édesanyjuk is fogta, hiszen a fent felsoroltakat és a középosztály által legfőbb erénynek vélt „takarékoskodást” korántsem volt egyszerű megtanulni. Az ifjú házasok az önálló háztartás létrehozásához sokszor kaptak anyagi segítséget szüleiktől – némi(?) ellenőrzés fejében. Az ifjú gazdaasszonyok otthonát sok szigorú szempár – a férj női rokonsága – „statáriális” bírósága ítélte meg, a legfontosabb debütálásnak az első, önállóan főzött (és a tág család számára feltálalt) vacsora vagy ebéd volt. A gyerekek érkezésével aztán még bővültek az asszonyi feladatkörök, hiszen míg a gyermek meg nem kezdte iskoláit, a megfelelő otthoni nevelés biztosítása elengedhetetlen volt.

A polgárasszonyok életviteléhez képest a korszak munkásnőinek élete jóval „egyszerűbbnek” tűnik. A család ellátását és a háztartás vezetését egyszemélyes feladatkörben kellett ellátniuk, de közel sem rendelkeztek olyan anyagi háttérrel, mint a középosztályhoz tartozó társaik. Állandó problémának számított a család napi betevőjének előteremtése, a családfő megkeresett fillérjeiből legtöbbször a burgonya-bab-káposzta szentháromságából készült ételekre futotta. A munkásnők értelemszerűen azokat az előnyöket sem élvezték, mint a polgárasszonyok: a háztartás vezetéséhez szóba sem került a külső segítség, kikapcsolódásra, nyári pihenésre jóformán semmilyen lehetőségük nem volt.

 
A munkásnők egyleti tevékenysége – az első országos értekezletét 1905-ben tartó, a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz szorosan köthető – Magyarországi Munkásnő Egyesület égisze alatt folyt. Ez az egylet jó néhány polgári nőegylettel ellentétben, amelyek elsősorban jótékonykodással foglalkoztak, valóban a nők érdekeit képviselte, keretein belül rendszeres nőképzés folyt, ami a munkásnők számára szinte az egyetlen tanulási lehetőséget jelentette.

A világháború kitörése mindkét társadalmi csoportban jelentős változásokat eredményezett. A jövedelem a polgári háztartásokban is csökkent, ezt próbálták meg az asszonyok ellensúlyozni a „hadikonyha” bevezetésével, a háborús recepteket tartalmazó szakácskönyvekből az utókor is sokat tanulhatott – illetve (paradox módon) maguk az írók is, mikor alig 30 évvel később újból élelmiszerhiánnyal szembesültek. A nyersanyag hiányát élőállat tartásával próbálták kiváltani, azonban a városi lakások nem igazán alkalmasak a nyúl- vagy baromfitenyésztésre, arról nem is beszélve, hogy az úrinők ezek tartását biztosan nem tanulták a nőképző iskolákban. A „szegénység” vagy az „elszegényedés” bevallása nagy szégyennek számított, így hiába csökkent jelentősen a család bevétele, a polgárasszonyok csak akkor vállaltak munkát, ha semmilyen más módon nem tudták megoldani a háztartás finanszírozását.

A munkásnőknek azonban a családfő berukkolásával azonnal munkába kellett állniuk, a gyárak és üzemek tárt karokkal fogadták a női munkaerőt. Képzésüket gyorstalpalókon oldották meg, egy-egy részfolyamatot tanítva be nekik – azaz nagyjából a mai értelemben vett betanított munkásokat kell ezekben az esetekben elképzelnünk. A dohánygyárak, a textil- és bőripar, majd a fegyvergyárak szívták fel ezt a képzetlen női munkaerőt – és használták ki a végletekig. Munkájukért közel sem kaptak annyit, mint férfi társaik, hétvégén és éjszaka is dolgozniuk kellett, ami újabb megoldhatatlan feladat elé állította ezeket az asszonyokat: óriási probléma lett a gyermekek elhelyezése és megfelelő gondozása. Noha rendeletileg kötelezték a gyárakat arra, hogy például a hathetes gyermekágyból visszatérő nőknek biztosítsák a szoptatáshoz kellő időt, ezt nem minden esetben tették meg. A nagyarányú csecsemő- és gyermekhalandóság megfékezésére hozták létre 1915-ben a védőnői hálózatot, amely az anyák jogát is képviselte a gyermekük megfelelő ellátása és nevelése érdekében.

A férfiak hadba vonulása még egy abszolút markáns területen okozott szembeszökő hiányt: a felsőoktatásban. A nők egyetemi és főiskolai képzése ekkor még gyerekcipőben járt, hiszen csak 1896-tól nyílt meg előttük a diploma szerzésének lehetősége, de ekkor is csak a művészeti, a bölcsész és az orvosi pályát választhatták, azaz jogászként vagy akár mérnökként nem képzelhették el jövendőbeli életüket. Azonban a Műszaki Egyetem padsorai részben a sok önkéntes bevonulásnak, részben pedig az ifjú mérnökhallgatók hadsereg által igénybe vett műszaki tudásának köszönhetően jóformán üresen kongott – így kézenfekvőnek látszott a megoldás, miszerint töltsék fel nőkkel a rendelkezésre álló padsorokat. A nők egyetemi térnyerését sokan ellenezték, de végül 1918-ban teljessé vált a nők emancipációja a felsőoktatásban – ami kérészéletű volt, hiszen csak 1920-ig tartott.

A háború végeztével az élet csak látszólagosan tért vissza ahhoz a hagyományos felfogáshoz, miszerint a „férfi a család feje”. Noha a nők közül sokan visszatértek a gyári futószalag mellől a fakanálhoz, mentalitásuk, miszerint ők is képesek gondoskodni önmagukról és gyermekeikről, már nem változott meg. A teljes önállósághoz vezető útnak ezek még csak az első lépései voltak; a bevezető gondolatokban említett „térfoglalás” – amelyet sok, elsősorban férfi kortárs negatívan ítélt meg, hiszen szembement a hagyományos női szerepfelfogással – ekkor még korántsem valósult meg teljes mértékben.

 
Ajánlott irodalom:
A nő és hivatása. II. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből, 1866–1895. Szerk.: Fábri Anna, Borbíró Fanni és Szarka Eszter. Budapest, 2006.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Budapest, 2008.
Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamisgulyás. Hadikonyha a 20. századi Magyarországon. Budapest, 2015.
Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete, 1860–1914. Budapest, 2016.
Kaba Eszter: „….nagyjából és általánosan harcoltunk mindenért”. Munkásnőegylet a századforduló Magyarországán = Múltunk, 2008/2. 8–18.

 
Készítette: Kaba Eszter