Népszava, 1914

Leülhet-e a kalauz(nő)?

Már a háború elején megjelentek az első nők a villamoskalauzok között, majd egy évvel később már tömegesen alkalmazták őket ebben a munkakörben. Az újságokban ekkor kezdtek cikkezni a kérdésről: állhat-e a teljes munkaidőben, akár 12 órát meghaladóan egy (női!) kalauz? 1915. október elején a Népszava határozottan kiállt a kalauzok mellett, pontosabban gyors intézkedést követelt a munkavállalók érdekében: „Ülőhelyet a villamoskalauzoknak!” A szociáldemokrata újság ezt nemcsak a „gyermeket világra hozó” női szervezet védelme érdekében, hanem a munka és a munkás becsülete miatt is fontos ügynek tartotta. A követendő példa ez esetben kivételesen nem Németország, hanem az Egyesült Államok, ahol a lap szerint a kalauzok megbecsültek („dzsentlemenek és lédik”) és a villamoskocsikon külön, csak számukra fenntartott helyen tudnak két feladat között megpihenni.
A Népszava-cikkre azonnal válasz érkezett az egyik magántulajdonú villamostársaság igazgatójától. Ebből kiderült, hogy a vállalatnál már a nők tömeges alkalmazásakor, 1915 nyarán felmerült e probléma, amit kísérletképpen külön a kalauznők pihenésére szolgáló ülőkék felszerelésével kívántak megoldani. Ehhez a kereskedelemügyi minisztérium hozzájárulása kellett, és így akadt el az ügy hónapokra a bürokrácia útvesztőiben. A nyilvánosság azonban pozitív hatást gyakorolt az ügyintézés gyorsaságára, legalábbis pár nappal az első cikk után már megvolt az engedély, és így elindulhatott a kísérlet, ahogy arról hivatalos közlemény is született.
A kérdés tehát megoldódni látszódott, voltak azonban kétkedő hangok névtelen szakértőktől: szükség van-e egyáltalán külön kalauz-ülőhelyre? Az ilyen „szakférfiak” szerint ugyanis ha sok utas van, úgyis van dolga a kalauznak, ha meg kevés az utas, akkor van üres utazóhely. Azaz csak meg kell engedni, hogy a kalauz leülhessen a jármű üléseire, ha van szabad hely, ahogy ez Angliában működik. A Népszava azonban vitatta ezt az álláspontot, így újabb kérdés merült fel: lehet-e rövid pihenőideje a kalauznak akkor is, ha „tele” van a villamos?

Felhasznált irodalom:
(k.zs.): Ülőhelyet a villamoskalauzoknak! = Népszava, 1915. október 2.
Ülőhelyet a kalauzoknak = Népszava, 1915. október 6.
Ülőhelyet kapnak a villamos kalauzok = Népszava, 1915. október 8.

Készítette: Ignácz Károly

 

Népszava, 1915. október 2.
Ülőhelyet a villamoskalauzoknak!

Este 11 óra felé szalad velem haza a villamos. Mindenki fáradt: kocsivezető, kalauz, utas. A kültelki megállóknál csak itt-ott lézeng a kihalt Budapestnek egy-egy megkésett figurája. Az utca is üres, a villamoskocsi padjai is félig üresen tátonganak a rosszul világított kocsiban. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg: ha Sándor Pálnak, Hűvös Ivánnak vagy Bárczy Istvánnak a villamoskocsikban kellene újságját elolvasni, bizonyára jobban világítanák a kocsikat. De hát a villamostársaságok nem világosság- és ismeretterjesztő, hanem profitszerző társaságok.) De nem erről van szó, hanem arról, hogy este 11 óra van, a nőkalauznak semmi dolga nincsen, a kocsi félig üres, van hát hely bőven, és az a nő, aki talán reggel 5–6 óra óta szolgálatban van, fáradt és kimerült.
Miért nem ül le? – kérdem magamtól és azután megkérdem tőle is.
– Nem szabad – hangzik a válasz.
Nem tudom, benne van-e a villamos vasúttársaságok szolgálati rendtartásában, hogy a kalauznak nem szabad leülnie? De tény, hogy ülőhely nincsen számukra a kocsiban és tény az, hogy nem ülnek le. Ha tilos leülniük: ez embertelen és oktalan kegyetlenkedés volt eddig is, amíg férfiak voltak kalauzok, most ellenben egyenesen bűnös merénylet a női alkalmazottak egészsége ellen. Ha nem rendelkezés, hanem csak szokás és – ki kell mondani – az alkalmazottak alázatosság és helyén nem való udvariaskodás miatt nem ülnek le, akkor egyenesen a villamos társulatok igazgatóságainak kötelessége volna fölvenni a harcot ez ellen a szokás ellen, mert bizonyos, hogy rázós kocsin 12 óránál jóval hosszabb munkaidőt állva a női szervezet megbetegedés nélkül ki nem bír. Áll-e vagy ül-e a női villamos-alkalmazott? – látszólag nem fontos kérdés. De csak látszólag és csak fölületes embereknek nem fontos. Ha ellenben a mélyére nézel: ez a kis dolog foglalata mindazoknak a kérdéseknek, amelyek ma jelentékenyebbek, mint voltak valaha. Néhány száz vagy talán ezer női alkalmazott egészségének kérdése ma, a rettenetes emberpusztulás napjaiban, a legfontosabb kérdések közé tartozik, mint ahogy egyáltalán minden, a nő és gyermek életével és fejlődésével összefüggő dolog ma az igazi, a jövendő világtörténelem. Oly munkaföltételeket, amelyeket a férfiak is csak nehezen és egészségük megrongálása árán viselhettek el, nem lehet nőkre változtatás nélkül ráruházni, mert nemcsak az ő egészségüket támadja meg, hanem azokat a gyermekeket is, akiknek világrahozatala ezeknek a nőknek legfontosabb jövendő szociális föladatuk. A villamos vasúti kocsikon szolgálatot teljesítő kalauzok különben is furcsa sikerei a nőemancipációnak, azok még ülve és kímélve is, mert nincsen az a női szervezet, amely a legsúlyosabb károsodás nélkül elbírja a szakadatlan rázást.
De nemcsak a női egészségnek kérdése az ülő vagy álló kalauz: hanem a munkáé is. Az Egyesült Államokban a kalauznak, aki éppen olyan dzsentlemen, mint a fölszálló utas és aki, ha nő volna, éppen olyan lédi (úrnő) volna, mint az utasnő: mondom, Amerikában minden kalauznak ülőhelye van a kocsin, amelyre leülnie rajta kívül senkinek sem szabad. Az megesik, hogy az utasnak állnia kell: de az, hogy dolgát elvégezve a kalauz ne ülhessen le, az a munka kíméletlen kihasználásának országában, az Egyesült Államokban, nem eshetik meg. Az utas elállhat egy félóráig, abba nem betegszik bele: de 12 óráig állani az alkalmazottnak, az embertelen és állatnak sem való dolog. Ugyanez a szempont áll a pincérekre, különösen a kávéháziakra, akiknek munkaideje rettenetesen hosszú. Hányszor nem lát az ember üres asztalokat a kávéházakban és a fáradságtól dülöngélő kávéházi alkalmazottakat, akiknek szintén csak félreeső helyeken és ha nincsen vendég, szabad kissé megpihentetni fáradt tagjaikat. Mindez összefügg azzal, hogy nálunk a munkának és így a munkásnak is nincsen igazán becsülete. Olyan istenigazában való „magyar úri ember” és úri nő talán elájulna az olyan villamoskocsiban, amelyben a kalauz melléje leülne, vagy az olyan kávéházban, ahol a szomszéd üres asztalhoz leülne a munkáját ellátott pincér. De azt hisszük, hogy inkább el lehetne nagyobb szociális kár nélkül viselni ezt, semmint tűrni ezt a méltatlan ős igazságtalan állapotot, amely egyaránt megalázó és egészségpusztító: ülőhelyet a villamoskalauzoknak!

(k. zs.)

Népszava, 1915. október 6.
Ülőhelyet a kalauzoknak

Ezzel a címmel a Népszava szombati számában cikket írtunk, követelve, hogy a villamosvasút-társaságok igazgatósága vessen véget annak az embertelen és méltatlan állapotnak, hogy a kalauzoknak nem szabad és nem lehet a villamoskocsikon leülniök. A nők alkalmazása még sürgősebbé teszi ezt a rendszabályt, amelyet azonban mi a férfiak számára is szükségesnek és méltányosnak tartunk.
Az egyik villamosvasút-társaságnak, a Budapesti Közúti Vaspálya Társaságnak igazgatójától, Sándor Páltól cikkünkre a következő levelet kaptuk:

A Népszava tekintetes szerkesztőségének, Budapest

Folyó hó 2-i b. lapjában „Ülőhelyek a villamoskalauzoknak” cím alatt megjelent cikkre van szerencsénk szíves tájékoztatásul a következőket közölni: Ámbár nem szándékunk ezen humánus eszme megpendítésének az elsőbbségét vitatni, mégis föl kell említenünk a következő ténykörülményeket:
A női kalauzi szolgálat rendszeresítésével egyidejűleg már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, miképp volna lehetséges, hogy a kalauznők részére a kocsik peronjain célszerűen elhelyezendő ülőhely biztosíttassék.
A kereskedelemügyi miniszter úrhoz még a nyár folyamán ez érdemben tett előterjesztésünk folytán engedélyt kaptunk, hogy húsz kocsin ülőkék alkalmazásával kísérletezhessünk, hogy a kalauznők szolgálat közben akkor, amikor a peronon utas nincsen, a külső vonalakon leülhessenek és magukat kipihenhessék.
Amennyiben a tapasztalatok azt bizonyítanák, hogy az ülőkék alkalmazása a forgalom biztosságát nem zavarják, és az esetben, ha a kereskedelemügyi miniszter ehhez hozzájárul, a kocsik peronjait a kérdésben forgó ülőkékkel föl fogjuk szerelni.
Fogadja a mélyen tisztelt szerkesztőség tiszteletünk kifejezését, mellyel maradunk

Budapest, 1915. október 4.

Budapesti Közúti Vaspálya Társaság: Sándor Pál

Mi sem akarunk elsőbbségi vitát kezdeni, mert nem az a fontos, ki gondolt előbb erre a dologra, hanem az, hogy a villamosvasúti kocsikon dolgozó nők leülhessenek. Mindenesetre örömmel veszünk tudomást arról, hogy a Közúti igazgatója is belátja a követelt reformnak szükségességét, noha az egész javítást értéktelenné teheti az, ha csak akkor szabad a kalauznak leülni, ha „a peronon utas nincsen” és a kültelkeken. Ezek oly korlátozások, amelyeknek semmi értelmük nincsen. Akkor ülhessen le a kalauz, ha dolgát elintézte, ez az egyetlen értelmes és szükséges korlátozás. Kívánatos volna, ha a Közúti igazgatósága mielőbb meg is valósítaná szándékát és a kísérleteket úgy vezetné, hogy azokból az újítás lehetősége derüljön ki. Mert tudvalevő dolog, hogy szociális és politikai dolgokban a tapasztalatok mindig azt bizonyítják, amit a tapasztalatokat gyűjtő akar. Sándor Pál levele arra enged következtetni, hogy a tapasztalatokat ilyen szellemben és akarattal fogják gyűjteni. Remélhető, hogy a város vezetése alatt álló Városi Villamos Vasút sem akar majd oktalanabb és szívtelenebb lenni, mint a konkurens vállalat.

Népszava, 1915. október 8.
Ülőhelyet kapnak a villamos kalauzok

A Pol. Ért. jelenti: A Közúti villamos vasút igazgatósága még június havában, amikor a nőket tömegesen alkalmazta a kalauzi teendők ellátására, azzal a kéréssel fordult a kereskedelmi minisztériumhoz, engedje meg a villamos kocsik peronján ülőhelyek elhelyezését a kalauzok részére. A kérés fölött a minisztérium most döntött és megengedte, hogy próbaképpen húsz pótkocsit fölszereljenek leereszthető és leszerelhető ülőhelyekkel. Így tehát elvben ez a kérdés egy időre eldőlt. Hogy a gyakorlatban hogyan fog beválni, az más kérdés. Szakférfiak véleménye szerint ugyanis az eredmény kétséges, a berendezkedés pedig fölösleges, mert ha a kocsik tele vannak, úgy a kalauzoknak mindig van dolguk – tehát nem ülhetnek le, ha pedig nincs utazóközönség vagy csak kevés, úgy a kalauz részére akad ülőhely a kocsiban is. A megállóhelyeknél pedig a kalauznak – úgy, mint a vasutakon – minden körülmények között el kell hagyni ülőhelyét hogy körültekintsen, van-e fölszálló utas, mert az semmiképpen sem engedhető meg, hogy a kalauzok kényelméből származó esetleges figyelmetlenség miatt az utasok akár lemaradjanak a kocsikról, akár leessenek a korán indított kocsi lépcsőjéről. Leghelyesebb volna megengedni azt, hogy a kalauzok leülhessenek a kocsiban, ha van hely. Ezt máról -holnapra minden külön berendezkedés és a kalauzok hosszas várakoztatása nélkül meg lehet oldani, mert ezt külföldön több helyen és Angliában is már régen kipróbálták és gyakorlatba hozták.
A Népszava egyik fölszólalása teljesül ezzel a határozattal. Ez a nyilván hivatalosan kiadott kommüniké szakférfiak véleményével magyarázkodik és azt mondja, fölösleges a villamoskocsik fölszerelése a kalauz számára való ülőhellyel, mert ha a kocsik tele vannak, a kalauznak mindig dolga van, és ha üresek, akkor leülhet a kalauz az üres kocsiba. Ez a megjegyzés érdemes a megjegyzésre. A mi fölszólalásunknak egyik követelőbb ága éppen az volt, hogy idáig a villamoskalauzoknak akkor sem engedték meg a leülést, ha akármilyen hosszú vonalon üresen ment is a villamoskocsi; fönti kommünikéből kiderül, hogy ezután megengedik. Ez helyes, mert azt értjük belőle, hogy az elvi tilalom megdőlt. De a villamostársaságoknak ezt a minimális méltányosságát egészében kell teljesíteni. Vagyis igenis föl kell szerelni a kalauz számára való ülőhellyel a villamoskocsikat, mert úgy lehet, valóban „teli” kocsikkal utazik órák hosszat a kalauz, és ha dolgát végezte, nincs semmi üzleti akadálya annak, hogy a kalauz egy-két percre megpihenjen, legföljebb az, hogy a kocsiban a számára már nincs hely. Ezért kell külön ülőhelyet biztosítani a kocsikon a kalauzok részére, amely azonban tilos hely legyen az utasok számára.