A háború idején a nők tömeges foglalkoztatása nemcsak kényszer, hanem egyben kedvező (megtakarítási) lehetőség is volt a munkáltatók számára – már ha nem engedve a szakszervezetek nyomásának és tiltakozásának, alacsonyabb munkabérért végeztették a (jobbára szakképzetlen) nőkkel a férfiak munkáját.
E módszer ellen tiltakozott a Népszava szerkesztőségi cikke 1915. november elején. A szociáldemokrata lap érezhetően jelezni akarta, hogy nem a női munka terjedésének nemzetközi jelensége ellen, hanem azért érvel, hogy a foglalkoztatott nők és gyermekek jóval olcsóbb munkaereje ne szorítsa ki a hátországban maradt férfiakat munkahelyeikről. Épp ezért a munkásnők és -férfiak közös érdeke a lap szerint az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve, azaz a nőknek is meg kell fizetni azokat a munkabéreket, amelyeket az adott állásban korábban a férfiak kaptak.
A Népszava pozitív példaként közölte a könyvkötő szakmában a munkáltatók és a szakszervezet 1915. nyári – egyébként csak a háború idejére szóló – megállapodását, amely a nők foglalkoztatására is kitért, írásba foglalva az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvét. Ezt az „elvi jelentőségű” megállapodást az újság minden szakma figyelmébe ajánlotta – nemcsak háborús, hanem majd az azt követő időre is.

Felhasznált irodalom:
A nők foglalkoztatása = Népszava, 1915. november 5.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. november 5.
A nők foglalkoztatása

a háborús válság folytán nagyobb jelentőségűvé vált, mert a munkáltatók rávetették magukat az olcsóbb munkaerőre és még olyan szakmákban is, ahol elegendő férfimunkás volt, nőket és gyermekeket akartak alkalmazni. Ez természetesen nemzetközi jelenség, mert éppen most olvassuk, hogy Németországban még bányamunkára is ezrével alkalmaznak nőket és gyermekeket. Kifejtettük már, hogy a szervezett munkások nem akarják elvágni a nők érvényesülésének útját. A nők alkalmaztatása ellen botorság volna küzdeni, mert a kenyérkereset lehetőségét senkitől sem szabad elvonni. Annál élesebben és határozottabban kell azonban harcolni azért, hogy a munkáltatók egyenlő munkabért, egyenlő bért fizessenek, meg kell akadályozni, hogy a nőket a munkabérek leszorítására fölhasználhassák és az ő segítségükkel tehessék tönkre azokat a vívmányokat, amelyeket a szervezett munkások évtizedek nehéz küzdelmeivel tudtak megszerezni.
Hiszen a munkásmozgalomnak legnagyobb jelentőségű eredménye az, hogy meg tudta akadályozni a nők és gyermekek korlátlan kizsákmányolását, hogy agitációjával bizonyos fokú törvényes védelmet küzdött ki azok részére, akik a saját erejükkel semmire sem mentek. A szervezett munkásoknak köszönhető, hogy a legtöbb államban még az otthon dolgozó, embertelenül elnyomott férfiak, nők és gyermekek védelmére is olyan törvényeket hoztak, amelyek helyzetüket lényegesen megjavították. A munkások szervezetei korlátokat szabtak a nők alkalmaztatásának, de csupán azzal, hogy tisztességes béreket követeltek a részükre. Ha a munkáltatók saját kényük-kedvük szerint járhattak volna el, akkor még a kedvező gazdasági viszonyok közepette is ezrével sétálnának munka nélkül a férfimunkások és helyüket rosszul fizetett nők és gyermekek foglalnák el. Amint már említettük, a háborús válság folytán a női munka alkalmazása ismét homloktérbe került. Megjelentek a női kalauzok, a női utcaseprők, az Auer-fényszerelők, természetes tehát, hogy a különböző szakmákban is alkalmazni akarják őket. Azonban a nőknek nem akarják megfizetni azokat a munkabéreket, amelyeket a férfiak kaptak. Akármilyen szorgalmasan dolgoznak, ha ugyanazt a teljesítményt végzik, mint a férfiak, a bért kisebbre akarják szabni, mert a kivételes helyzet arra buzdítja őket, hogy a rendesnél nagyobb hasznot szerezzenek.
Ilyenkor is kitűnik azonban, hogy a munkások szervezetei mennyire nélkülözhetetlenek. Ezt bizonyítja a könyvkötők szervezetének megállapodása, amely kimondja, hogy a munkáltatók az üzemekben férfimunkára nőket is alkalmazhatnak, de ugyanúgy kell azokat fizetniük, mint a férfiakat. A könyvkötőknek ez a nagy jelentőségű „pótmegállapodása” szó szerint a következő:

Pótmegállapodás,
amely egyrészről a Budapesti Grafikai és Rokoniparosok Főnökegyesülete, másrészről a Könyvkötők és Vonalozómunkások Szakszervezete részéről 1915. évi július hó 14-én létesített megállapodás épségben tartása mellett annak pótlásaként és azzal egyidejű lejárattal az alulírott napon köttetett:
1. Ha valamely könyvkötő- vagy vonalozóüzemnek nem tud a szakszervezeti munkásközvetítő férfimunkást közvetíteni, jogosítva van ezen üzem a könyvkötők és vonalozók bérszabályzatában férfimunkának minősített munkálatokat női munkásokkal végeztetni. Az ilyen munka végzésére fölhívott munkásnő tartozik ezen munkát végezni. Férfimunkásoktól azonban a munka el nem vehető abból a célból, hogy munkásnőkkel végeztessék el.
Olyan üzemekben, ahol nők férfimunkát végeznek, ezen idő alatt férfimunkás el nem bocsátható.
2. Présaranyozógépnél, vágógépnél, préseknél és nehéz stancolómunkáknál munkásnők nem foglalkoztathatók.
3. A darabszámos férfimunka végzéséért a munkásnőt ugyanaz a díjazás illeti meg, amelyet a bérszabályzat ezen munkálatokért megállapít. Ha azonban a férfimunkában gyakorlatlan munkásnő keresete az a), b), c), d) pontban fölsorolt hetibéreket el nem éri, akkor ez az a), b), c), d) pontban jelzett összegig kiegészítendő. Ezt a bérkiegészítést a munkaadó legföljebb két hétig fizeti.
4. Ha a munkásnő férfimunkát hetibér mellett végez, úgy őt a következő minimális hetibér illeti meg:
4. a) ha a munkásnő fölszabadulásától számítva egy év még nem telt el, heti (tizennyolc) 18 korona;
4.b) ha a munkásnő fölszabadulásától számítva egy év letelt, de két évet nem haladt meg, heti (huszonkettő) 22 korona;
4.c) ha a munkásnő fölszabadulásától számítva két év telt el, heti (huszonnégy) 24 korona;
4.d) ha a munkásnő fölszabadulásától számítva három vagy több év telt el, a munkásnő heti 27 koronát igényelhet;
5. Ha valamely üzem vonalozóosztályában nem tudná ezen osztály személyzetét teljes munkaidőn át foglalkoztatni, jogosult az üzem ezen munkásait, illetőleg munkásnőit könyvkötészeti osztályában foglalkoztatni. Ugyanez alapon a könyvkötőmunkások és munkásnők viszont foglalkoztathatók a vonalozóosztályban.
6. Az 1., illetőleg az 5. pontban foglalt határozmányokból folyó esetben fölmerülő vitás kérdések azonnali elintézésére a főnökegyesület és szakszervezet által kijelölt egy-egy megbízott illetékes, akik együtt döntenek. Megegyezés híján azonban a békéltető bizottság végérvényesen dönt.

A megállapított minimum a nők részére ugyanannyi, mint a férfiak részére. A megállapodás csak a háború idejére érvényes, valószínű azonban, hogy amennyiben a háború után szükség lesz a férfiak pótlására nőkre, akkor ezek a férfiak részére megállapított munkabért kapják.
A könyvkötők szervezetének megállapodása elvi jelentőségű és valamennyi szakmának arra kell törekednie, hogy amennyiben az üzemekben nőket alkalmaznak, ezeket a férfiakkal egyenlően fizessék. Ez nemcsak most fontos, hanem a háború befejezése után is. Ennek az elvnek a megdöntését minden erővel meg kell akadályozni!