A hagyományos női szerepek (családanya, feleség, „házi tücsök”) visszavonhatatlanul átstrukturálódtak a háborús évek alatt. A férfiak hadba vonulásával családok maradtak bevételi forrás nélkül, a hadsegély (ezt a bevonulók otthon maradt családtagjai kapták) nem fedezte a napi megélhetés költségeit – ráadásul ezt az összeget is több hónapos késéssel vehették kézhez.
Vidéken elsősorban a mezőgazdaságból, a városokban pedig főként az iparból és a szolgáltatásokból hiányzott a megfelelő létszámú munkaerő. A Nőmunkás, a szociáldemokrata nők lapja már 1914 augusztusában arról cikkezett, hogy a frontra vitt utcaseprőket női munkaerővel pótolta a főváros köztisztasági hivatala. Szükség is volt a munkájukra, hiszen az itt dolgozók 60%-a bevonult, a munka viszont az utcán táborozó, frontra induló katonák miatt csaknem a duplájára nőtt. A nőkkel – mintha soha nem lett volna takarítószerszám a kezükben – próbaseprést végeztettek a Józsefvárosban. Aki megfelelt, azt 2,5 koronáért (napibér) alkalmazták. (A férfiak ugyanezért a munkáért 3 korona napibért kaptak). A női munkások száma már közvetlenül a hadüzenet után radikálisan megugrott – a munkaadók egy része a női családtagokkal kívánta pótolni bevonult alkalmazottait.
A – sok esetben teljesen képzetlen – nőket a hadfelszerelési gyárakban (tölténygyár, konzervgyár, fegyvergyár, bakancskészítő gyár), a vasiparban, a ruha- és bőriparban alkalmazták elsősorban, az utcaseprők és a villamoskalauzok csak külső jelenségei voltak a női munkaerő térfoglalásának. A ruházati iparban az alsó és felső katonai ruházat készítését majdnem teljesen nők végezték – alvállalkozói rendszerben vagy otthoni munka keretében, amit még rosszabbul fizettek, mint a gyári munkát.
Részben a megfelelő végzettség hiánya, részben a női munka „igénytelenebbnek” minősítése, végül pedig a „nőnek nem kell családot fenntartania” szlogen – ez utóbbi a háborús években különösen igaztalan – miatt a női munkásokat minden esetben rosszabbul fizették, mint a férfiakat. A női munkavállalókkal napi szinten foglalkozó szakszervezetek – és folyóiratuk, a Szakszervezeti értesítő – már 1915 tavaszán sürgették a munkabérek és általában a női munka feltételeinek mielőbbi rendezését, arra hivatkozva, hogy a nők a háború végével sem fognak eltűnni a munkaerőpiacról, sőt, a nők feladata lesz, hogy beálljanak az elesettek és a rokkantak helyére.
A szakszervezetek taglétszáma azonban – minden várakozás ellenére – nem emelkedett nagy mértékben, ahogy ez az 1915. január 1-jei adatokból látszik. Míg a férfi tagok száma a háború első négy hónapjában 46,5%-kal csökkent (ez a helyzet 1915-ben tovább romlott, ekkor 18,24%-kal), a női tagok száma nem változott radikálisan (1914. január 1-jén 6542, egy évvel később 6631, 1915. december 31-én 6691). Ennek főként az volt az oka, hogy a legtöbb nőt foglalkoztató szakmákban (nyomdászok, könyvkötők) volt a legnagyobb a munkanélküliség, azaz ezek a szakszervezetek vesztettek taglétszámukból; emelkedés következett be azonban a vas- és fémmunkásoknál a hadiiparban történt foglalkoztatás miatt: 650-ről 1891-re nőtt a tagok száma.
A női tagokra vonatkozó szakszervezeti adatok 1915. január 1-jén:
| Cipőfelsőrész-készítők | 221 |
| Cukrászok | 44 |
| Famunkások | 131 |
| Festőmunkások | 4 |
| Grafikai munkások | 250 |
| Könyvnyomdászok | 1 963 |
| Könyvkötők | 1 709 |
| Kalaposok | 27 |
| Magántisztviselők | 198 |
| Szabók | 107 |
| Textilmunkások | 86 |
| Vas- és fémmunkások | 1 891 |
| Összesen | 6 631 |
A női munkavállalással kapcsolatos kérdések rendezése azonban még 1915 őszén is váratott magára. Sőt, erre az időszakra már azzal is szembesültek, hogy a képzetlen – és rosszul fizetett – női munkás elfoglalhatta a kvalifikált férfimunkás helyét. 1915 telére például a húsiparban foglalkoztatott nők száma tizenkétszeresére emelkedett, ami kiugróan magas növekedést jelentett (pacal- és béltisztító műhelyek, hentesüzemek, hentesüzletek, községi kolbászgyár stb.). Ezen a helyzeten egy 1915 őszén kiadott hadügyminiszteri rendelet sem segített, amely már kormányzatilag is támogatta a női munkaerő preferálását a férfiéval szemben – ezért 1915 decemberében és a rá következő év januárjában még inkább megnőtt a női foglalkoztatottak száma.
A női munka térfoglalását a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár adatai is jól illusztrálják (a táblázat a betegség esetén biztosításra kötelezettek számát mutatja).
| időpont | férfi | nő | összesen |
| 1911. december | 195 409 | 41 365 | 236.774 |
| 1914. június | 205 219 | 46 022 | 251.241 |
| 1915. december | 169 860 | 60 191 | 230.051 |
A szakszervezetek a nők szervezésének – és politikai öntudatra ébresztésének – szorgalmazásával igyekeztek javítani a helyzeten, ennek érdekében női agitátorokat képeztek, nőgyűléseket tartottak, valamint képzéseket szerveztek a szakszervezeti kereteken belül a nők számára.
A női foglalkoztatás egyéb „járulékos” kérdéseket is előtérbe helyezett. Az olcsó női munkaerőt veszélyes és egészségre ártalmas munkakörökben is igénybe vették: statisztikai adatok mutatják ennek következményeit. A női átlagéletkor 1913-ban 36,75 év, míg 1915-ben 30,8 év volt – a férfiak átlagéletkora esetében nem következett be ekkora „negatív romlás”. A nem egészséges nő azonban nem szül, vagy ha mégis, akkor az a gyermek nem lesz egészséges – és a budapesti munkásbiztosító pénztár nőtagjai körében végzett felmérés is alátámasztotta ezt a sztereotípiát: míg 1913-ban 2292, 1914-ben 2042, 1915-ben már csak 1366 gyermek látott napvilágot (az adatok elemzésekor a természetes „férfihiánnyal” is számolni kell!).
Az átlag női munkás 10–13 órát dolgozott naponta, keresete az első háborús évben alig emelkedett (a budapesti adatok: 1914. június 30-án 2,26 koronát, 1915. december 31-én 2,59 koronát kapott kézhez átlagban – a férfiak ugyanekkor 3,87 koronát, illetve 4,27 koronát), mindemellett ráhárult a gyermeknevelés és a háztartás minden problémája.
A szakszervezetek 1916 nyarán külön értekezletet tartottak a női és gyermekmunka (figyeljük az analógiát!) tárgyában, ahol orvosolni próbálták a nehézségeket. Határozatot hoztak a női és gyermekmunka védelméről (éjjeli munkától való eltiltás, napi nyolc óra munkaidő), az otthon végzett bedolgozói munka fizetésének rendezéséről, a hathatósabb gyermekágyi védelemről (szoptatási segély), a dolgozó anyák gyermekeinek elhelyezéséről (napközi otthonok a 2–12 éves, csecsemőotthonok a kisebbek számára).
A munkásképviselet figyelemmel volt a kérdés iránt a háború egész ideje alatt, hiszen „a női munka e rohamos térfoglalásának hatása egyelőre kiszámíthatatlan”.
Felhasznált irodalom:
A női munkaerő térfoglalása a háború alatt = Szakszervezeti értesítő. 1915. május
A szakszervezetek női tagjainak száma = Szakszervezeti értesítő, 1915. június
A női munka = Szakszervezeti értesítő, 1915. október
A női munka = Szakszervezeti értesítő, 1916. február
A magyarországi szakszervezetek 1915-ben = Szakszervezeti értesítő, 1916. június
Feladatok a háború után = Szakszervezeti értesítő, 1916. július
Bresztovszky Ede: Női munka, gyermekmunka és munkabérek Magyarországon a háború alatt = Szakszervezeti értesítő, 1916. december
Nők mint utcaseprők = Nőmunkás, 1914. augusztus 15.
A háztartás a háborúban = Nőmunkás, 1915. február 19.
A női munka térhódítása a húsiparban = Nőmunkás, 1915. február 19.
Nők változó szerepekben = Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Budapest, 2008. 130–136.
Készítette: Kaba Eszter
