„Álmomban, ha egyszer Cézár lehetnék, Magyarországon tíz esztendőre minden ünnepet betiltanék, minden szónoklatot ötévi fegyházzal sújtanék, a szebbeket tíz esztendővel.” – fakadt ki Az Est riportere, Fényes László paksi tudósításának végén. Az újságíró bejárta az akkor tízezres nagyközséget, amely járási központ és regionális malomipari centrum volt abban az időben, és arra jutott, hogy mindenki csupa jó szándékkal cselekszik, ezek eredője mégis negatív, mert a tekintélyes polgárokból és polgárasszonyokból álló kompánia többet foglalkozott a karácsonyi ünnepség megszervezésével, mint a csecsemők tejellátásával.

A paksi riport az I. világháború második évében rémisztő arányokat öltő paksi csecsemőhalandósággal foglalkozott. A lap statisztikái szerint az ide kihelyezett csecsemők és kisdedek 34 százaléka vesztette életét 1915 folyamán, ami az országos statisztikát jelentősen felülmúlta. Hiába javult az egészségügyi ellátás a 19. század végére, hiába vezették be a kötelező himlőoltást, hitték azt, hogy megszabadultak a kolerától, ami az I. világháború körülményei között visszatért – továbbra is maradtak népbetegségek, például a TBC. A gyermekhalandósági mutatók pedig kiugróan rosszak voltak az 1910-es években is. Míg az 1848-as forradalom előtti években ezer csecsemő közül 712 élte meg az első születésnapját, az 1910-es évek elején is csupán közel 800.

Igaz, a konkrét esetben árvákról, elhagyott gyerekekről volt szó, akinek sorsáról az I. világháború éveiben már az állam igyekezett gondoskodni. Magyarországon 1711-ben szabályozták először az árvák sorsát, az ekkor kiadott pátens írta elő, hogy a gyermekek mellé gyámot kell választani. A magukra maradt gyermekekről addig – és azután is – elsősorban a faluközösség, illetve az egyházak gondoskodtak. Utóbbiak az 1700-as évek közepétől kezdtek árvaházakat alapítani, míg Mária Terézia idején az állam is szerepet vállalt. Uralkodásának végén már 107 árvaház működött, de ezek többsége továbbra is egyházi, illetve egyesületi volt.

Az állam a Monarchia idején, a századforduló környékén vette át a terheket a községektől. Az 1898. évi XXI. tc. kimondta, hogy 7 éves korig az állam – vagyis az országos betegápolási alap – vállalja az elhagyott és talált gyermekek gondozási, nevelési és ápolási költségeit, majd három évvel később Széll Kálmán kormánya dolgozott ki gyermekvédelmi törvényeket. Ezek egyrészt életre hívták az állami gyermekmenhelyek, avagy lelencházak hálózatát – ám a törvény úgy rendelkezett, hogy e központi intézményekben csak az ápolásra vagy állandó felügyeletre szoruló gyermekeket lássák el, a többieket lehetőleg „intézeten kívül”, tehát családoknál helyezzék el. Egy másik törvény az állami gondoskodást 15 éves korig tolta ki.

„Az állami gondozás a lehető legtökéletesebb, amennyiben gondosan kiválasztott és állandóan gondosan ellenőrzött családoknál helyezi el a gyermekeket, a beteg és különösebb ápolást igénylő gyermeknek pedig modern, tágas, a higiéné elvei szerint vezetett intézetekben nyújt gyógykezelést s mindezt a 15 éves korig.” – írta 1903-ban a temesvári kerület gyermekmenhelyének igazgató főorvosa, aki érthető módon volt elfogult a magyar gyermekvédelem eredményeivel szemben.

 
Az I. világháború idején készült riport azonban megkérdőjelezi, hogy a másfél évtizeddel korábban felállított intézmények valóban olyan gördülékenyen működtek, mint ahogy azt dr. Szana Sándor leírta. Pakson nem működött gyermekmenhely-kórház, a kerületi központ Pécsett volt, illetve még két dunántúli menhelyigazgatóság létezett, Szombathelyen és Veszprémben. A pécsit a háború alatt egy nő vezette, dr. Greiner Gizella, amely ebben az időben még igen szokatlan volt. Pécsett rajta kívül mindössze egyetlen másik orvosnő praktizált ekkor, de az ország mintegy 5000 orvosa közt sem sok nőt találunk. A nők előtt csak az 1890-es évek közepén nyíltak meg az orvosi fakultások az egyetemeken, és az I. világháború kezdetén is jócskán 100 alatt volt a számuk, köztük is többségben voltak az alacsonyabb presztízsű — és jövedelmű — gyermekorvosok.

Ám a gyermekek – ahogy a jogszabály is előírta – nem a leginkább kórházként funkcionáló menhelyen voltak elhelyezve, hanem családokat kerestek számukra és a központhoz tartozó településen osztották szét őket. A jelentősebb községekben „telepfelügyelők” és „teleporvosok” működtek, akik igyekeztek koordinálni a gyermekek befogadását, és tartották a kapcsolatot a nevelőszülőkkel. Utóbbiak mindezért alacsony tartásdíjat is kaptak, havi 10 – esetleg valamivel több – koronát. Ez nem jelentett komoly bevételt a befogadó családoknak, sőt a világháborús körülmények között, amikor egyre súlyosabbá vált a tej- és búzadarahiány, nem is tudták belőle beszerezni a szükséges táplálékot a kicsik számára.

Így eshetett meg, hogy 1915 során 44 Paksra kihelyezett csecsemő körül 15 nem érte meg a telet. Az ügy nyomán a Belügyminisztérium vizsgálatot indított, amely nem állapította meg a helyiek felelősségét. A hat gyermeket „elveszítő” Német Jánosné például a végsőkig gondozott minden rábízott, sőt mások által már nem ápolt csecsemőt, de hiába hívott orvost – sőt 70 krajcárért ráolvasóasszonyt – mindegyikhez, féltucatnyi babán nem tudtak segíteni. Inkább arról volt szó tehát, hogy a békeidőben működő gyámügyi, egészségügyi és ellátórendszer nem bírta a háború által okozott megpróbáltatásokat.

 
Felhasznált irodalom:
Fényes László: A paksi angyalképezde = Az Est, 1915. december 23.
Szana Sándor: Az állami gyermekvédelem fejlesztéséről. Temesvár, 1903.
Szabó Edit Édua: A házasság intézménye és a gyermekvédelem fejlődése Magyarországon. Budapest, 1912.

 
Készítette: Takács Róbert