Az első világháború hatására ütemesen nőtt a női munkavállalók száma. A nők olyan foglalkozási ágakban is feltűntek, ahol korábban csak kis számban vagy egyáltalán nem voltak jelen. Dolgoztak nők a mezőgazdaságban, az iparban, a közlekedésben, a vendéglátásban és ugrásszerűen nőtt a számuk a tisztviselők között is. Bérük nem volt összhangban az azonos munkakörben dolgozó férfiakéval – az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve, noha a hátország igencsak rá volt szorulva a női munkaerőre, egyáltalán nem érvényesült. 1917-re a helyzetük tarthatatlanná vált, egymást érték a nőtisztviselők magasabb bérért indított mozgalmai.
A Foncière Biztosítónál, illetve Weiss Manfréd csepeli lőszergyárában és az államigazgatásban is több fizetést és a különmunka díjazását követelték. A nők öntudatra ébredését szakszervezeti tagságlétszámuk drasztikus emelkedése is mutatja: 1913-ban körülbelül hatezer nő volt a szociáldemokratákhoz kötődő szakszervezetek tagja – 1915-re sem nőtt ez a szám még érdemben –, de 1917 végére már közel 50 ezer, míg 1918 végére már 131 ezer lett a női taglétszám (utóbbinál már figyelembe kell venni az őszirózsás forradalom hatását is).
Ugyanakkor a Pesti Napló 1918 februárjában azt a problémát vetette fel: mi lesz, ha a férfiak hazatérnek a frontról, és vissza szeretnék kapni a korábbi állásukat? Ezt kutatva a lap megszólaltatta egy magántisztviselőket képviselő szervezet vezetőjét, aki szerint „törvényt kell alkotni késedelem és habozás nélkül, amelyben imperatíve kimondja az állam, hogy minden magántisztviselőt, aki hadba vonulása előtt tényleges szolgálatot teljesített valamely cégnél, munkaadója tartozik régi állásába visszahelyezni”.
De „mi legyen azokkal, akik a háború alatt a hadbavonultak helyeit elfoglalták és éveken át becsülettel dolgoztak”? – tette fel az újabb kérdést a Pesti Napló, hozzáfűzve: „Antiszocialista gondolat volna azt kívánni, hogy ezeket bocsássák el tömegesen.” A lap ezért abban bízott, hogy ha „a munka kényszere megszűnik”, ezek a nők „vissza fognak térni a családi tűzhelyhez”.
Erre a lap informátora egy javaslattal állt elő: „A magántisztviselők panaszbizottsága már működik. Hasonló panaszbizottságokat kell felállítani decentralizáltan az ország egész területén. Törvény biztosítsa ezeknek a bizottságoknak döntőbírósági jellegét. Ha a hazatérő tisztviselők régi helyüket elfoglalják és ezáltal az új, háborús alkalmazott állásából kiszorulna, ez a döntőbíróság határozzon a következő kérdésekben: 1. A munkaadó abban a helyzetben van-e, hogy hadból visszatért hivatalnoka mellett megtarthatja-e és foglalkoztathatja-e a háború alatt alkalmazott helyettest? 2. Ha ez nem lehetséges, mennyi az a végkielégítés, amivel az utóbbit el lehet bocsájtani?”
Így a szakértő szerint az alkalmazottak szervezeteinek munkaközvetítő funkciót kellene ellátniuk, állami vagy községi támogatással. „Az ilyen munkaközvetítő ismét állásba juttathatja a háború után fellendülő építkezések, vállalkozások keretében a kiszorított háborús hivatalnokokat annyi idő alatt, amennyi időre a végkielégítés összegéből megélnek. Mivel pedig optimisták nem lehetünk, és arra is számítanunk kell, hogy nagyszámú tisztviselő nem jut elég korán állásba és már fölélte a végkielégítés összegét, amikor még mindig munka nélkül áll — a munkaközvetítővel kapcsolatban intézményesen kell szervezni az állásnélküliek állandó segélyezését” – vélte a szakember, akit a lap nem nevezett meg.
Utólag visszatekintve – a nőtörténész Pető Andrea szerint – sikeres volt az első világháború alatti mozgósítás, amely a nők munkaerőpiaci aktivitását kívánta fokozni. Ám Pető azt is megállapítja, hogy a háború utáni kivonulásra buzdító mozgósítás is elérte a célját. Szerinte „1919 után a női munkavállalók száma minden kategóriában visszaesett a háború előtti szintre” – kérdés, miből éltek az állásukat vesztett nők ezután?

Felhasznált irodalom:
Mi lesz velük, ha hazatérnek? = Pesti Napló, 1918. február 17.
Pető Andrea: A nők és férfiak története Magyarországon a hosszú 20. században. Budapest, 2008.
Ignácz Károly: Egyenlő munkáért egyenlő bért – a nőknek is?!  Forrás: elsovh.hu
Papp Barbara – Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban. Budapest, 2017.
Kaba Eszter: Munkaerő-(be)robbanás: mennyit ér egy nő? Női munkások 1914–1915-ben Forrás: elsovh.hu
Háborús mindennapok – mindennapok háborúja. Magyarország és a Nagy Háború – ahogy a sajtó látta (1914–1918). Budapest, 2017.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Pesti Napló, 1918. február 17.
Mi lesz velük, ha hazatérnek?
A magánhivatalnok sorsa

Mi lesz a helyzet a háború végén? Hazatérnek a magánhivatalnokok tízezrei és kopogtatnak a régi iroda ajtaján. Íróasztaluknál más ül, többnyire lány vagy asszony, akit könyörtelenül elzavarni nem lehet. Az 1915. év november 18-án életbe lépett kormányrendelet ugyan kimondja, hogy 1914. július 25. napján végleges szolgálati viszonyban állott magánalkalmazott szolgálati viszonya szünetel, ha ő a háború alatt katonai szolgálatot teljesített, és szerződése a katonai szolgálat megszűnésével újból hatályba lép. Ha azonban 1914. július 25-ét megelőzőleg legalább 4 hónapig nem teljesített ott tényleges alkalmazotti szolgálatot, akkor a felmondási idő felére eső fizetéssel elbocsájthatja a munkáltató.
Mi az a felmondási idő felére eső fizetés? A kereskedelmi törvény szerint a magántisztviselő felmondási ideje 6 hét vagy fontosabb munkakörben 3 hónap. Egy háborús árdrágító három heti fizetéssel kiteheti az utcára azt a hivatalnokot, aki négy évig a háború borzalmainak szenvedő hőse volt. Nem szabad módot adni, hogy valaki kihasználja a rosszul alkotott törvényt és 2—300 koronás végkielégítéssel elbocsáthassa a „csökkent munkaerejű” harctérről visszatért hivatalnokot. Az államnak kell megvédeni azokat, akik őt megvédelmezték!
Megkérdeztük egy magántisztviselő-szervezet vezetőjét, aki alapos ismerője ennek a bonyolult kérdésnek. Az ő véleménye szerint törvényt kell alkotni késedelem és habozás nélkül, amelyben imperatíve kimondja az állam, hogy minden magántisztviselőt, aki hadba vonulása előtt tényleges szolgálatot teljesített valamely cégnél, munkaadója tartozik régi állásába visszahelyezni.
A hadból visszatért szegény katonának semmi oka sincsen arra, hogy szerény legyen az itthon maradtakkal szemben. Az pedig erkölcsi lehetetlenség, hogy ő, aki éveken át a legnehezebb, legveszedelmesebb férfimunkát végezte az ország megtartásáért és odaadja egészséget, testi épségét, most ezért az önfeláldozásért megbűnhődjék és rosszabb helyzetbe kerüljön, mint azok, akik bármilyen nehéz munkát végeztek is. itthon voltak és biztonságban éltek.
Magától fölvetődik a kérdés, mi legyen azokkal, akik a háború alatt a hadbavonultak helyeit elfoglalták és éveken át becsülettel dolgoztak? Antiszocialista gondolat volna azt kívánni, hogy ezeket bocsássák el tömegesen. A női hivatalnokok jelentékeny százaléka — amint tisztviselői részről mondják — ma azért dolgozik, mert atyja, férje vagy testvére hadba vonult és a távollevő kenyérkereső helyett a család nőtagjai vállalnak munkát.
Ha ezeknek a nőknek a munka kényszere megszűnik, vissza fognak térni a családi tűzhelyhez. Ezeknek a száma már jelentékeny percentet tesz ki. A többiek sorsára nézve pedig egy informátorunk a következőket mondja:
A magántisztviselők panaszbizottsága már működik. Hasonló panaszbizottságokat kell felállítani decentralizáltan az ország egész területén. Törvény biztosítsa ezeknek a bizottságoknak döntőbírósági jellegét. Ha a hazatérő tisztviselők régi helyüket elfoglalják és ezáltal az új, háborús alkalmazott állásából kiszorulna, ez a döntőbíróság határozzon a következő kérdésekben: 1. A munkaadó abban a helyzetben van-e, hogy hadból visszatért hivatalnoka mellett megtarthatja-e és foglalkoztathatja-e a háború alatt alkalmazott helyettest? 2. Ha ez nem lehetséges, mennyi az a végkielégítés, amivel az utóbbit el lehet bocsájtani?
Ezzel a panaszbizottsággal, illetve döntőbírósággal — mondta tovább a szakember — szoros kapcsolatban működjön ugyanezen törvény alapján az alkalmazottak szervezeteinek munkaközvetítése, állami vagy községi ellenőrzés és támogatás mellett. Ezek a munkaközvetítők azért jobbak, mint az államiak, mert az állami munkaközvetítés bürokratikus, nem tart és nem is tarthat olyan élénk kapcsolatot az alkalmazottakkal, és nem veszi tekintetbe annyira az ő egyéni képességeiket és kívánságaikat, mint az olyan munkaközvetítő szerv, melyet ők maguk vezetnek.
Az ilyen munkaközvetítő ismét állásba juttathatja a háború után fellendülő építkezések, vállalkozások keretében a kiszorított háborús hivatalnokokat annyi idő alatt, amennyi időre a végkielégítés összegéből megélnek. Mivel pedig optimisták nem lehetünk, és arra is számítanunk kell, hogy nagyszámú tisztviselő nem jut elég korán állásba és már fölélte a végkielégítés összegét, amikor még mindig munka nélkül áll — a munkaközvetítővel kapcsolatban intézményesen kell szervezni az állásnélküliek állandó segélyezését. Az állástalan magánalkalmazottak segélyző kuratóriuma már 1914-ben megalakult és eddig a háború alatt közel másfél millió koronát fizetett ki segélyezésre. De arra nem lehet számítani, hogy ez a szociális intézmény akkor is megállja a helyét a mai anyagi eszközei mellett (az állam havi 30.000 koronával támogatja!), mikor a hazatérő tisztviselők ezrei a hadialkalmazottak egész seregét szorítják ki a helyükről. A segélyezés rendszerének mindenesetre a fenti minta szolgáljon alapul. Vagyis a segélyösszeg kisebb részét a hivatalnok-szervezet, nagyobb részét az állam, illetve a község adja.
Nem helyes az, hogy akik a háború alatt éveken át becsületesen és jól dolgoztak, most elveszítsék a munkaalkalmat. Az sem mindenütt helytálló, hogy aki a hazatérő hivatalnokot tartozik visszahelyezni állásába, az föltétlenül tartsa meg a háború alatt alkalmazott tisztviselőt is és most kétszeres létszámmal, kétszeresen terhelt budget-vel dolgozzék. Az államhatalomnak egyesek jogaiba való beavatkozását elkerülni ebben a kérdésben nem lehet. Ha méltánytalanság ér valakit, akkor a kisebbiket kell választanunk. Azt, hogy a hadból visszatért katonáé legyen az elsőség, és a méltánytalanság ne az ő rovására történjék.
Azért kell magas végkielégítést, okos és praktikus; állásközvetítést, valamint segélyezést törvénnyel biztosítani azok számára, akik átadják helyüket a hazatérőknek.
Ha az államhatalom erős és kérlelhetetlen tudott lenni mindenkivel, minden magánérdekkel szemben a háború alatt — legyen kérlelhetetlen hazatérő harcosaiért is. Talán nem fog nehezére esni!