Az első világháború alatti sajtót szemlélve már részletesen szóltunk Friedrich Naumann-nak az 1915-ös Mitteleuropa című, fogalommá váló munkájáról és annak magyarországi recepciójáról. Naumann 1915. februári budapesti előadását követően október végén ismét nagyobb teret szenteltek a német Mitteleuropa-gondolatnak a polgári radikálisokhoz közelálló Világban, ugyanis Gustav Stresemann, a német parlament feltörekvő liberális képviselője a lap berlini tudósítójának adott hosszabb interjúban a német–osztrák-magyar kapcsolatokat értékelte. A később a „megbékélési politika” élharcosaként a weimari Németország emblematikus politikusává váló, 1926-ban Nobel-békedíjjal jutalmazott Gustav Stresemann (1878–1929), a leendő külügyminiszter (1923–1929) üdvözölte, hogy „a Magyarország és a német birodalom közötti viszony a háborús idők eredményei által úgy alakult, hogy mindkét nép érzelmei szorosan egymásba fűződtek”, alapot teremtve ezzel a hosszabb távú együttműködésnek. „A háború elején olvastam, hogy a magyarok amiatt panaszkodtak, hogy a németek csak az osztrákokról vesznek tudomást és a magyar zászlót, mintha nem is ismernék Németországban, míg Magyarországban a német birodalom zászlaja mindig ott lobog a piros-fehér-zöld trikolór mellett, amikor győzelmet hirdetnek a magyarok.” De: „A háború által az, ami azelőtt hiányzott a két nép személyes érintkezésének intimitásából, kiegyenlítődött (…) Magyarországon és az egész monarchiában erőteljes vezetőszemélyiséget látunk, amelyek magyar vérből származnak, magyar államférfiakat, akik a döntő órákban a mi államférfiainkkal együtt közösen viszik keresztül a központi hatalmak diplomáciai akcióit” – nyilatkozta a magyar olvasóknak kedves mondatokat Stresemann.

Felhasznált irodalom:
Beszélgetés dr. Stresemann Gusztávval – A német nemzeti liberálisok egyik vezére Magyarországról = Világ, 1915. október 26.

Készítette: Csunderlik Péter

 

Világ, 1915. október 26.
Beszélgetés dr. Stresemann Gusztávval – A német nemzeti liberálisok egyik vezére Magyarországról

A Világ tudósítójától, Berlin, október hó.

A napokban alkalmam volt hosszabban beszélgetni dr. Stresemann Gusztávval, a birodalmi gyűlés egyik kitűnő tagjával, aki Bassermann és Fuhrmann képviselőkkel együtt a birodalmi gyűlés második legnagyobb pártját, a nemzeti liberálisokat vezeti. Dr. Stresemann még aránylag fiatal ember. Nem több negyvenévesnél, de talentuma, gazdasági képzettsége és a német birodalmi gyűlésben és az egész német politikai életben olyan ritka politikai érzéke máris vezető szerepet biztosítottak neki. Stresemann képviselő úr, akit a Magyarország és a német birodalom közötti viszonyról kérdeztem meg, a következőket mondotta:
– A Magyarország és a német birodalom közötti viszony a háborús idők eredményei által úgy alakult, hogy mindkét nép érzelmei szorosan egymásba fűződtek. Ha a német átlagembert a háború előtt megkérdezte valaki, hogy mit tud Magyarországról, ennek az átlag németnek egész tudása bizonyára arra szorítkozott csak, amit a fáma Magyarország szép fővárosáról, a széles Dunáról, a királyi palotáról, a pompás parlamentről beszél, arról a parlamentről, amely a híres és tisztes londoni parlamenttel is kiállja a versenyt. Tudtuk, hogy a magyarok „lovagias nép”, emlékeztünk a történelemből a vitam et sanguinem híres jelenetére, és hálásan emlékeztünk vissza arra a páratlanul szíves fogadtatásra, amelyben császárunk Magyarországon részesült attól a pillanattól fogva, hogy lábát magyar földre tette. Ezen felül azonban Magyarország és Németország közötti vonatkozások minden személyes intimitást nélkülöztek. A háború elején olvastam, hogy a magyarok amiatt panaszkodtak, hogy a németek csak az osztrákokról vesznek tudomást és a magyar zászlót, mintha nem is ismernék Németországban, míg Magyarországban a német birodalom zászlaja mindig ott lobog a piros-fehér-zöld trikolór mellett, amikor győzelmet hirdetnek a magyarok.
– A háború által az, ami azelőtt hiányzott a két nép személyes érintkezésének intimitásából, kiegyenlítődött ama meleg érzelmek által, amellyel a németek és a magyarok egymás iránt viseltetnek. Magyarországon és az egész Monarchiában erőteljes vezetőszemélyiséget látunk, amelyek magyar vérből származnak, magyar államférfiakat, akik a döntő órákban a mi államférfiainkkal együtt közösen viszik keresztül a központi hatalmak diplomáciai akcióit. Minden nap olvasunk a magyar hadsereg kiváló haditetteiről, és tudnak arról a viharos lelkesedésről is, amellyel Budapest a szövetséges hadseregek győzelmét ünnepelte. Már most: a mi kívánságunk az, hogy mindaz, ami most a két nép érzelmeiben él, a jövőben törhetetlenül szilárdan így maradjon. A nemzetközi kereskedelmi kongresszusok ideje évtizedre elmúlt, miután látták, hogy a népek nemzetközi szolidaritásának gondolata milyen kevéssé állja meg a helyét a nemzeti gondolat rohamaival szemben. De nekem mégis elengedhetetlennek tetszik, hogy mindazon népek, amelyek a háború után örök szövetséget fognak kötni, ezt a szövetséget ne a paragrafusok csinálják meg, hanem 120 millió ember szíve tegye megbonthatatlanná és széttörhetetlenné. Meg kell kísérelnünk, hogy ezt a szövetséget megerősítsük mindama intézmények bensőséges közössége által, amelyeknek közös felépítésén mindkét nép dolgozhatik, és dolgozni is fog, akár a katonai, akár a gazdasági felkészültségről és honvédelemről legyen szó. Kétségtelen azonban, hogy ehhez sokkalta nagyobb személyi érintkezés kell Németország és Magyarország között, mint amilyen eddig volt. Ennek a személyes érintkezésnek a kiterjesztését, nagyobb intimitását a jövőben elengedhetetlennek tartom.
– Meg vagyok győződve arról, hogy Németország örülni fog, valahányszor magyar látogatókat fogadhat, és hogy különösen a német ipari és mezőgazdasági testületek a legnagyobb örömmel fogják üdvözölni magyar barátaikat és vendégül látni a magyar iparosokat és a magyar mezőgazdákat. Másrészről a németek ugyanilyen örömmel fogják megtalálni az utat nemcsak Magyarország fővárosa felé, hanem mindahhoz, amit ez a pompás ország nagyszerű mezőgazdasági intézményeiben, gyorsan felvirágzott fiatal iparában produkál és örömmel fogják felfedezni a maguk számára a magyar föld gyönyörű tájait is. Meg vagyok róla győződve, hogy a kulturális együttélés terén némely irányban közös kultúrélet fog kifejlődni Magyarország és Németország között. Minden erre irányuló törekvést a magyarok részéről a legnagyobb örömmel üdvözlünk és minden ilyen törekvés nálunk őszinte és szívélyes visszhangra fog találni. Ha jól emlékszem, Corneille Cinna-ja ezekkel a szavakkal végződik: „Soyons amis Cinna”, Cinna, legyünk barátok. Ha megszívleljük azt a mondást és azon dolgozunk, hogy tény legyen belőle, hogy magyarok és németek csakugyan barátok legyünk, akkor ezzel egy örök szövetség legjobb alapjait vetettük meg, annak a szövetségnek az alapjait, amely most mindkét nép seregeit győzelemről győzelemre vezeti, hogy kiküzdje azt a békét, amelyen a népek szabadsága és minden országok kulturális fejlődése fog felépülni.

Déri Imre