A technika a korábbi időszakok háborúiban is szerephez jutott – az ókori sumér falanxokat segítő harci szekerektől a krími háború logisztikájához tartozó vasútépítésig. Az I. világháború mint modern háború azonban új dimenzióba emelte a tudományos-technológiai versenyt is. (Az első modern háború címet egyébként a fél évszázaddal korábbi amerikai polgárháború kapta.)
Az 1914 és 1918 közötti nagy háború hatalmas vetélkedése nemcsak azért folyt, hogy ki képes messzebbre hordó, pontosabban célzó ágyúkat, gyorsabb, jobban manőverezhető repülőgépeket, hatékonyabb tengeralattjárókat konstruálni, de hatalmas jelentőségre tettek szert olyan ágazatok is, mint a rádiótechnika vagy a vegyipar – a gáztámadásokon túl gondoljunk csak a hadsereg és a hátország élelmezésére. Az alábbiakban elsősorban a közlekedés és hírközlés területét tekintjük át, mindehhez a Politikatörténeti Intézet A múzsákat lelövik, ugye? című sorozatának májusi beszélgetésén Gábor Zsolt, a Postamúzeum, illetve Kiss László, a Közlekedési Múzeum munkatársa volt segítségünkre.
Az I. világháború embere – ha nem is volt tisztában azzal, hogy világában milyen meghatározó szerepet kezd játszani a technika (az iparban dolgozók az irányítóktól a nagyüzemi munkásokig azért tudtak erről egyet s mást) – még vidéken is találkozhatott a modern technika eszközeivel. Így a 19. század végén már a hazai mezőgazdaságban, legalábbis a nagyüzemekben is használtak gőzgép-meghajtást, cséplőgépet. Fel-feltűnt a vidéki utakon is egy-egy automobil, ami a városokkal ellentétben ott még kuriózumnak számított, így a világháború kirobbanásakor valóságos hisztéria övezte a „francia aranyautókat”, amelyek állítólag háborús célokra rendelt aranyat szállítottak a Monarchián át Oroszországba. Volt viszont rendszeres vasútközlekedés, de még gőzmozdonyokkal – igaz, 1902-ben már villamosmozdony-vonal indult Kandó Kálmánnak köszönhetően Olaszországban, míg a fővárosban villamosok jártak a ló vontatta omnibuszok mellett, 1915-ben buszközlekedés indult, és taxitársaság is működött már pár éve. A városnak 1777-től volt közvilágítása is – először olajlámpásokkal, majd a 19. század kigyúltak az első gázlámpák, a villamos közvilágítást 28 évvel az úttörő New York után, 1909-ban vezették be Magyarországon. A budapesti háztartásokban 1893 óta fordulhatott elő elektromos készülék, Temesvárott és Mátészalkán már néhány évvel korábban. A háztartásokban már előfordult telefon – ezért is indulhatott meg itt az 1890-es években a világ egyik legsikeresebb telefonhírmondó-szolgáltatása –, persze a nagy többség inkább postahivatalokban, szállodák előterében, bárokban találkozhatott vele.
Az, hogy a modern hadszíntér technikai arzenálja okozott-e technikai sokkot, nagyban függött attól, milyen volt az adott ország iskolaügye, illetve az országon belül honnan érkezett a besorozott. A városiaknak, iparban dolgozóknak kevésbé tudtak hatalmas meglepetéseket okozni, igaz, a technika világának szédületes fejlődési sebességét mutatja, hogy még az elektromossággal foglalkozó feltalálót is át lehetett verni az örök energiaforrás ígéretével, a francia vezérkart pedig rezgéshullámokkal pusztító csodafegyver ígéretével lehetett csábítani. Eközben előfordult, hogy a háború kezdetén az orosz tüzérség saját repülőgépeit lőtte, mert nem hitte el, hogy nekik is vannak repülőik (pedig épp nekik volt a legtöbb), vagy éppen a kapcsolattartáshoz akkor már nélkülözhetetlen távírópóznákat vágták ki, mert kellett a faanyag. Akiknek a modern technika – amit a tüzérség vagy a katonai távírda megkövetelt – túl magas volt, természetesen nem is osztották be ide: nem az alföldi parasztlegények, hanem a városi hivatalnokok vagy éppen képzettebb munkások kerültek ilyen posztokba.
A 20. század elején a K+F kutatások jellege is egészen más volt – nem a hadiipari fejlesztések húzták maguk után a polgári alkalmazásokat, hanem pont fordítva: időnként a hadvezetés figyelt fel arra, mi folyik egyes egyetemi tanszékeken, nagyvállalati kutatólaboratóriumokban. Marconi (vagy az orosz Popov) távírója – aminek az alapjait már Tesla lerakta – csak a nyilvános bemutatók révén keltette fel a hadvezetés érdeklődését. Sőt, a drót nélküli távíróban előbb inkább hátrányt láttak, mint nagy potenciált, mivel az adásokat bárki foghatta. A repülés a világháború előtti években indult csak el – Gustav Whitehead a Wright-fivéreket két évvel megelőzve, 1901-ben repült fel az Egyesült Államokban –, és az 1910-es évek elején a francia Foch marsall meg volt róla győződve, hogy a repülőgépek katonai célra tökéletesen alkalmatlanok. Majd 1914-ben a repülés úttörői gépeikkel együtt beálltak a nemzeti légierő kötelékébe. Az automobilokat – és teherautókat – is a polgári világból foglalták le nagy hirtelen: Nagy-Britanniának például mindössze 80 teherautója volt 1914-ben, míg 1918-ban már 59000: ezek a viszonylag jól kiépített francia úthálózaton hasznosnak bizonyultak, de még a háború végén is nélkülözhetetlen maradt a közel félmillió ló. Messze nem az volt tehát a helyzet, mint az először katonai célokra kifejlesztett globális helymeghatározó rendszerrel (GPS), amely az Öböl-háború után terjedt el a polgári lakosság körében utazáshoz, túrázáshoz.
Az I. világháborúban jelentős szerep jutott a hírközlési technikának, hiszen a frontvonalakkal való kapcsolattartásban, a csapattestekkel, hajókkal és tengeralattjárókkal való kommunikációban a telefon és a távíró megkerülhetetlen volt. Legfejlettebbek a német rendszerek voltak, míg a Monarchiában sajátos elmaradás és aszinkronitás állt fenn egészen 1916-ig: a hadseregnél rendszeresített zengőjeles hangzótávírók nem voltak a polgári távírói hálózattal kompatibilisek. És persze a világot behálózó tenger alatti kábelek terén sem volt egyenlőség, ráadásul a tengert uraló angolok igen hamar használhatatlanná tették a német kábeleket. Így aztán az amerikai kontinens felé folyó propagandaháborúban behozhatatlan előnyre tettek szert. Komoly jelentőségre tett szert a híradástechnika a felderítésben is. Radarok még messze nem voltak – azok csak az 1930-as években jelentek meg –, de 1915-ben két német fizikus hatalmas akusztikus tölcséreket fejlesztett ki, amellyel kiszűrhetővé vált a repülőgépek közeledése. Ilyen légtérfigyelőket aztán Angliában is alkalmaztak a német Zeppelin-támadások előrejelzésére. A hajók és tengeralattjárók mozgását pedig az általuk leadott távírójelek felgöngyölítésével lehetett kiszűrni: hiszen ha a kódolt üzeneteket nem is sikerült megfejteni, a jelerősség és a jelirány árulkodó lehetett azok pozíciójáról. Egészen sajátos volt e tekintetben a francia–német vagy olasz–osztrák-magyar fronton folyó állóháború, ahol a lövészárkok nemegyszer egymástól kevesebb mint 100 méterre húzódtak, olykor csak egy kő- (vagy inkább gránát)hajításnyira. Itt a szappőrök (utászok) igyekeztek kölcsönösen átásni az ellenséges árkok alá, hogy aztán berobbantsák – és elfoglalják – az árkokat, amit a földrezgések alapján próbáltak észlelni egy sajátos indukciós telefonnal. E láthatatlan hadviselés állandósította a lövészárkokban a stresszt. Kölcsönösen lehallgatták egymás fronton kiépített telefonvonalait is – ameddig legalábbis egyvezetékesek voltak a vonalak, addig nem volt bonyolult rácsatlakozni az ellenséges kommunikációra. Az olasz történészek ma már nagyban annak tulajdonítják, hogy 1917 őszén megtörténhetett a számukra kudarcos caporettói áttörés, hogy a Monarchia által telepített kettős vezetékű távírókat már nem tudták lehallgatni, így nem volt információjuk arról, milyen csapatmozgásokra számítsanak ellenséges részről.
A megfigyelésben kapott először jelentős szerepet a legfiatalabb fegyvernem, a légierő is. Persze mód nyílt légballonos megfigyelésre is az állandósult frontszakaszon, ahova telefon- és távírókábelt is vezettek, de jóval nagyobb lehetőségei voltak az ellenség vonalai fölé és mögé jutó pilótáknak. A kezdeti emlékezetből való diktálás után megjelentek a fényképezőgépek, sőt, egy idő után már drótnélküli távírót is telepítettek a gépek fedélzetére. Ehhez kaptak még némi extra feladatot, az ellenség harci moráljának megtépázására: vittek a fedélzeten röplapokat, fém nyilacskákat, kézigránátot vagy egyszerűbb bombákat, amelyeket oldalra kihajolva dobtak alá. Hamar megjelent a szakosodás is – így a légierő elit kasztja, a vadászpilóta. Esetükben külön technikai bravúr kellett ahhoz, hogy a kényelmetlen, veszélyes és nem túl hatékony pisztolyos, kézigránátos, sőt féltéglás, csáklyás módszerektől a kihajolva géppuskázáson át eljussanak a biztonságos golyószórók beüzemeléséig. Ebben nagy érdemei voltak a francia Roland Garrosnak, aki úgy oldotta meg azt, hogy a saját golyói ne tegyék tönkre a repülőgépe légcsavarját, hogy terelő fémlemezeket helyezett el a csavarlapátokon. Ám hamar német fogságba esett, mivel gépe technikai hiba miatt lezuhant, a németek pedig – a holland Anthony Fokker révén – kifejlesztették a szinkronizált géppuskát, amely biztosította, hogy mikor lapátot ért volna, a motor megszakítsa a lövést.
Számbeli és nagy technikai fölényben a németek azonban inkább a léghajózás terén voltak, hiszen nekik voltak csak bevethető Zeppelinjeik. Az angolok is kísérleteztek léghajókkal, de a Kérész (Mayfly) névre hallgató prototípus 1911-ben már a hangárból való kiállás közben eltörött és repülésképtelenné vált. A német gyártósorokról azonban – hatalmas költséggel – hathetente legördülhetett egy új léghajó. Ehhez – mivel hatalmas „szivarra” volt szükség, hogy elegendő hidrogént tudjon tárolni – gázcellás megoldást használtak: egyetlen gázcellához tízezer tehén vakbelét használták fel, és hajónként 12–15 gázcellát kellett beépíteni. Hiába voltak ezek a léghajók drágák, emellett törékeny és gyúlékony monstrumok, ez volt az egyetlen repülőeszköz, amellyel a központi hatalmak elérhették Angliát, mivel akár egy napig is a levegőben tudott maradni a vadászrepülők 2–3 órás maximumával szemben. Így kerülhetett sor angliai stratégiai célpontok bombázására 1915 januárjától egészen 1916 közepéig, mikor a britek rátaláltak a Zeppelinek ellenszerére: a robbanó- és gyújtólövedékek kombinációja – találat esetén – azonnal elpusztította a monstrumot.
A háború számtalan – technikatörténetileg jelentős – váltást is kikényszerített. A hajózásban, ahol minden hadsereg számára a kor „atom-tengeralattjárója”, a hatalmas méretű csatahajók, a dreadnoughtok flottájának kiépítése volt a fő cél, a technikatörténészek olyan gépészeti váltásokat emelnek ki, mint a széntüzelés helyett a gördülékenyebb és hatékonyabb olajtüzelésre való átállás, a gőzgép helyett a hajócsavarokat közvetlenül meghajtó gőzturbinák alkalmazása, vagy a tüzeléspontosság fejlesztése. Ám ekkor vetettek be elsőként tengeralattjárókat, de a már az amerikai polgárháborúban kipróbált gyors torpedónaszádok is képesek voltak akár dreadnoughtok elsüllyesztésére. Igaz, a tengereket az antanthatalmak végig kontrollálni tudták.
Készítette: Takács Róbert
