A véres német győzelmek fogják elhozni az annyira várt békét – a verduni támadás kezdete után, 1916. június elején ismét ez volt a Népszava vezércikkének fő gondolata. Az újabb reményt a háború legnagyobb tengeri összecsapásába próbálták belelátni.
1916. május 31-én és június 1-én zajlott a jütlandi vagy skagerraki csata a német és a brit flotta között az Északi-tengeren, amely azonban nem változtatott érdemben a (tengeri) háború menetén.
A világháború egyik okaként tartják számon a II. Vilmos császár és Tirpitz admirális nevéhez fűződő német flottafejlesztési programot, amelynek célja Németország tengeri hatalommá tétele volt, és amely ütközött az angol érdekekkel. Ehhez képest aztán magában a háborúban a németek (és szövetségeseik) flottája végig mellékszereplő maradt, a drága pénzen épített, nagy és modern csatahajók az idő nagy részét a kikötőben töltötték. Az eredeti német elképzelés az volt, hogy a német partokhoz közeli vizeken összecsapva le tudják majd győzni a nagyobb és erősebb brit flottát, az angolok azonban távoli tengeri blokádot alkalmaztak, amelyet a tengeralattjáró-háborúval sem lehetett széttörni.
Az 1916 elején kinevezett új német flottaparancsnok aztán megpróbálta más módon, tengeri ütközetekben felmorzsolni az ellenfelet, és végül ez a  váltás vezetett el a jütlandi csatához, amelyben a két flotta legnagyobb része, száz német és százötven brit hadihajó vett részt. A harcban az angolok szenvedtek nagyobb veszteségeket, viszont a németeknek hagyták ott a „csatateret” és tértek vissza saját kikötőikbe. Ennek megfelelően a tényleges csatát követően a szembenálló felek szóban, propagandával „folytatták” a küzdelmet. A németek nagy tengeri győzelemről beszéltek, amely – II. Vilmos szavaival – új fejezetet nyit a világtörténelemben. A valóságban azonban a stratégiai helyzet érdemben nem változott: az angol tengeri fölény és a blokád maradt, a németek pedig újra a tengeralattjáró-háború fokozásával próbálkoztak – nem véletlen, hogy Jütland után a csatahajókból álló flottájuk lényegében tétlen maradt. Csak a háború legvégén próbálta meg a hadvezetés újra, úgymond végső tengeri csatára kihívni az angolokat, de akkor a német legénység már nem volt hajlandó az öngyilkos küldetésre, megtagadta az engedelmességet. Az ebből a konfliktusból kialakult kieli matrózfelkelés aztán a császári birodalom bukásához vezetett.
1916 azonban még a reményről (is) szólt a központi hatalmak országaiban. A Népszava próbálta nem eltúlozni a jütlandi csata jelentőségét, és így helyesen állapította meg, hogy az angol hajók bár jelentős, de egyáltalán nem döntő veszteségeket szenvedtek. Nem is ebben látta a fő dolgot, hanem a lélektani hatásban, azaz hogy megrendült az „angol flotta győzhetetlenségébe vetett hit”, azaz a „bálvány… babonás presztízsétől megfosztatott”. Az újságcikk gondolatmenete szerint a központi hatalmak egyértelmű szárazföldi és most már tengeri sikerei után a másik oldal közvéleménye egyre inkább értelmetlennek fogja látni a további harcot, így az angol, francia és olasz népben „ellenállhatatlanul, a háborúcsinálókat elsöprő erővel [fog] föltámadni a békevágy”. A Népszavának a folyamat leírásában végül is igaza lett, csak mindez nem 1916-ban, hanem 1918-ben következett be, és nem az antant, hanem a központi hatalmak országaiban…

Felhasznált irodalom:
A béke útja = Népszava, 1916. június 3.
Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Burgdorff, Stephan – Wiegrefe, Klaus. Budapest, 2010. 198–204.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. június 3.
A béke útja

A német és az angol tengeri haderő között lefolyt nagy csatában – az eddig rendelkezésünkre álló jelentések szerint – az angol flotta borzalmas veszteségeket szenvedett. Több mint 100.000 tonnát kitevő csatahajó süllyedt a tenger fenekére, körülbelül 300 millió korona értékben és – ami a legborzalmasabb – 5000 fiatal, egészséges, munkabíró emberrel. És a félelmetes méretű tengeri szörnyetegekkel együtt a hullámsírba merült az angol flotta győzhetetlenségéről, csodás fölényéről világszerte élő hit is. Íme, bebizonyult, hogy ezen a téren sem föltétlenül a tömeg, a mennyiség dönt; a jóval kisebb tömegű német haderő gyilkos csapásokat tud adni a méreteiben úgyszólván utolérhetetlen angol flottának.
Túlbecsülni nem szabad a Skager-Rak-ban lefolyt tragikus tengeri csata jelentőségét, de tárgyilagosan fölbecsülni és várható hatását mérlegelni: lehet is, kell is. Az angol flottának 1914-ben készen volt 59 sorhajója (5000 tonnát meghaladó páncélos hajója) 1,013.000 tonnatartalommal, épülőfélben volt 16 sorhajója 433.840 tonnatartalommal; volt továbbá 43 kész páncélos cirkálója (604.540 tonnatartalommal), 58 kész védett cirkálója (282.590 tonnatartalommal); ezenfelül 21 készülő védett cirkálója, egész sereg torpedóhajója, 77 kész és 28 készülő búvárhajója. Vagyis 2 millió tonnát kitevő kész hajója és legalább 600.000 tonnányi épülőfélben levő hajója volt. (Az utóbbiak azóta valószínűleg el is készültek.) Ha tehát most az angol flotta 100.000 tonnát – vagy akár 150.000-et is – elvesztett, ez nem több, mint egész tengeri hadierejének 4–6 százaléka és így arról nem lehet beszélni, hogy az angol flottát döntő csapás vagy megsemmisítő vereség érte, mint ahogy némely vérmes lap állítja. Nem is szükséges, hogy ilyen illúziónak engedjük át magunkat, mert az angol vereség jelentősége így – egészen reálisan és hűvösen fölfogva – is nagyon jelentékeny. Ez a hatás nem annyira anyagi, mint inkább erkölcsi lesz. Ugyanis az angol háborúcsinálók hiába fogják a népet azzal maszlagolni, hogy semmi lényeges dolog nem történt, hogy az angol flotta, amely eddig 2,500.000 tonnával rendelkezett, még mindig 2,400.000 tonnát képvisel és még mindig kétszer akkora, mint a német és hogy az igazi döntő küzdelem még csak ezután következik… az ilyen beszédnek az angol nép már nem fog bedűlni, mert látván látja, hogy az angol flotta fölénye nem olyan biztos és nem olyan kétségbevonhatatlan, mint amilyennek eddig hirdették és hogy a további borzalmas áldozatok végén nem a biztos győzelem, hanem az esetleges teljes kudarc várakozik. Amíg csorbítatlanul élt az angol közvéleményben az a hit, hogy, a szárazföldi háború nem sokat számít, mert végre is a flotta fogja kimondani az utolsó szót, még pedig egész biztosan az angolok javára, addig ébren lehetett tartani a brit birodalomban a háborús őrületet; de a május 31-i tengeri ütközet hatalmasan meg fogja rendíteni az angol flotta győzhetetlenségébe vetett hitet és most már a legelvakultabb angol eszét is meg fogja markolni a kegyetlen kérdés: a szárazföldön egyre-másra verik az antantot, a tengeri győzelem pedig éppenséggel nem biztos, hát mi célja van még a további vérontásnak, a további áldozatoknak? …
Ugyanakkor a francia nép is hírül veszi a Caillette-erdő és 2000-nél több újabb fogoly elvesztését, tudomásul veszi, hogy, még mindig nem vissza, a Rajna felé hullámzik a háború, hanem ellenkezőleg, egyre előbbre Verdun felé és tán nemsokára Páris felé… Az olasz nép pedig tudomásul veszi (mert örökké nem lehet előtte titkolni) a május közepe óta történteket, az olasz „fölszabadító” hadseregnek Dél-Tirolból való kiszorulását, fontos olasz erődök és területek elvesztését, az osztrák-magyar hadsereg győzelmes előrehaladását… És nem fog-e ebben a két meggyötört népben, amelynek földjét ellenség tapossa, amelynek vére folyamként ömlik, nem fog-e ebben a két népben ellenállhatatlanul, a háborúcsinálókat elsöprő erővel föltámadni a békevágy?! Annál inkább, mert íme, az antant-államok háborúcsinálóinak főtámasza, bálványa, a mindenható angol flotta is borzalmas vereséget szenvedett, babonás presztízsétől megfosztatott.
Vérzik a szívünk, ha arra a tömérdek értékre gondolunk, amely a Skager-Rak hullámaiba merült május 31-ének iszonyú éjszakáján. Sír a lelkünk, ha arra a hétezer emberre – német és angol embertársainkra – gondolunk, akik mint valami rossz patkányok belefulladtak a tenger sós vizébe. És mégis örülnünk kell, hiszen ez a béke útja.
Igenis ez. Tűznek és vérnek tengerén, halálordításnak az orkánján, özvegyek és árvák siralmain keresztül vezet ma az út a békéhez. Gyorsan, gyorsan, hadd jöjjenek a borzalmak, hadd torlódjanak egymás hegyibe az emberhullák százezrei, hadd pusztuljanak órák és percek alatt az emberi értékek milliárdjai: ez a béke útja, ezen végig kell gázolni és – úgy látszik – már közeledünk a végéhez.
Jaj nekünk, hogy, ez így van. Jaj nekünk, hogy ez a béke útja. Égető szégyene, örök gyalázata az emberiségnek. Hány millió ember pusztult el, hány virágzó város vált romhalmazzá, milyen fekete gyászba borult a világ! Hogy süllyedtek le a százmilliós hajók drága ágyúikkal és olcsó – oh, milyen olcsó – embereikkel, le a tenger fenekére…

[A cikk utolsó részét a cenzúra lényegében teljesen törölte.]