Szabó Lőrinc szerint az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc, Babitshoz fogható költőzsenije született, Szerb Antal pedig azt írta Babits Mihályról, hogy „a magyar szellem új szintézise Európával”. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – Babitsnak jó időbe telt, míg megkapta az alkotói nagyságát megillető elismeréseket:
Balázs Béla a Lélek a háborúban című, 1916-ban megjelent világháborús vallomássorozatában több indokát is felhozta annak, hogy miért jelentkezett önkéntesnek a szerbiai hadszíntérre. Balázs a kiközösítéstől való félelem, a „nemzeti” emancipáció óhaja mellett frontra kényszerítő erőként írta le azt az emésztő alkotói vágyat,
Az 1910-es évek elejétől a magyar film rohamtempóban igyekezett felzárkózni a világ filmgyártó nagyhatalmaihoz, az Amerikai Egyesült Államokhoz, Franciaországhoz, Olaszországhoz és a ma már szintúgy parodisztikus hatást keltő, de egykor a színészei – például az egyként fogalommá váló Asta Nielsen és Valdemar Psilander – realisztikusabb eszköztárával újító Dániához.
Ha a magyar avantgárd a 20. század elején egy kérdés volt, akkor a válasz Kassák Lajos lett, és ha egy antimilitarista folyóiratot kell megneveznünk, az nem lehet más, csak A Tett (1915–1916).
A toll erősebb fegyver, mint a kard – tartja a szentencia. Hiába vonultak azonban hadba a magyar költészet népfelkelőiként az 1916-os Háborús antológiában szereplő alkotók, a központi hatalmak elvesztették a világháborút. Súlyosabb is lehetett volna a vereség, ha csak rajtuk múlik.
Van annál nyomasztóbb gondolat, minthogy nem uraljuk saját cselekedeteinket? Köszönjük ezt a „rossz közérzetet” a modernitásnak, melynek alapjait három nagy gondolkodó fektette le: Charles Darwin, Karl Marx és Sigmund Freud. Ők egyaránt arra mutattak rá,
A háborús közhangulat fokozásához, az adott ország vagy szövetség által képviselt ideológia népszerűsítéséhez és „tudatosításához” az állami szervek különféle médiumokat használtak.
