Háborús antológia (1916)

„Grál hattyú, tárd ki szárnyaid!” – Hazafias „trashköltészet”

A toll erősebb fegyver, mint a kard – tartja a szentencia. Hiába vonultak azonban hadba a magyar költészet népfelkelőiként az 1916-os Háborús antológiában szereplő alkotók, a központi hatalmak elvesztették a világháborút. Súlyosabb is lehetett volna a vereség, ha csak rajtuk múlik.

Fél lábam tenném rá, hogy ha az első világháborús magyar lírára kéne példákat sorakoztatni, legtöbbünk Ady Endre és Babits Mihály verseit, és legfeljebb az igazán egyverses költőként megőrződő Gyóni Géza Csak egy éjszakára című alkotását sorolná. Köszönhetően az iskolai oktatásnak, amely legtöbbször a mindig éppen „nagy alkotóknak” tartott költők – hiszen minden kánon csupán egy adott korra és rendszerre jellemző konstrukció – „nagy verseivel” kívánja megismertetni a diákokat, imígyen formálva az állampolgárok tömegét kulturális közösségé. A „nagy költőink nagy versei” alkotják többek között azt a kulturális közös nevezőt, amelynek köszönhetően – ideális esetben – két magyar félszavakból is meg tudja érteni egymást.

Tudhatjuk azonban Szabó Lőrinctől, hogy tízezer „rossz” költő kell ahhoz, hogy kitermelődjön egy „nagy” költő. A nagy alkotók nagy alkotásait vizsgáló klasszikus kultúrtörténettel szemben az újkultúrtörténet-írás horizontjába éppen a mára már elfeledett, néhai rossz költők kerültek: például Ady Endre helyett Szabolcska Mihály (hiszen utóbbit minden bizonnyal elfeledtük volna, ha nem ír róla fantasztikus paródiát egy másik „nagy alkotó”, Karinthy Frigyes). Miért? Nemcsak azért, mert tízezres tömegüknél fogva valójában ők alkották az egykori „élő” irodalmi közeget, ahonnan éppen a századelőn meglehetősen sok zseni kiemelkedett, hanem mert ezek a rossz költők, a trash képviselői, a költészet előreszegezett kopjájával rohanó Don Quijotéi és a háború világból semmit se értő Svejkjei a maguk korában többnyire népszerűbbek voltak nemhogy Kassák Lajosnál, de a Nyugat íróinál is. „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmáján” – jegyezte meg egyszer Tisza István, márpedig a késő dualizmus legsúlyosabb politikusának ízlése jobban reprezentálta a magyar közízlést, mint az éppen ekkor induló, Adyt elsők között méltató Lukács Györgyé. Szabolcska Mihály valóban népszerűbb és széles körben elismertebb alkotónak számított egykoron, mint Ady Endre. És talán mondani se kell: Szabolcska Mihály és költőtársai, a kor „csekély értelmű medvebocs”-intellektusú Nyomasek Bobói is írtak háborús verseket. Mi az hogy, nagyon is, de legtöbbször persze klapanciákat.

A „háború kultúráját” bemutató, új kultúrtörténeti ihletésű munkák mutattak rá, hogy a világháború kitörését kísérő, elsősorban a városi középosztályra jellemző „augusztusi őrület” eredményeként milyen iszonyatos tömegben készültek háborús versek. Vejas Gabriel Liulevicius azt állítja David Welch propagandatörténeti munkájára hivatkozva, hogy Németországban csak a háború első hónapjaiban több mint egymillió (!) hazafias vers született. Gondoljunk bele: az adott időszakban minden negyedik mozgósítottra jutott egy vers.

És a magyar költők? A háború kitörésekor – a mára elfeledett – Barabás Ábel Hol késik a csatadal? című alkotásában feddte meg kortársait:

„Ez észvesztő vad zűrzavarban,
A magyar lantnak nincs szava?
A csüggedőt ki lelkesítse,
Nincsen e harcnak dalnoka?
(…)
„Hol vagytok most, dalos pacsirták?
Oh, hova, merre tüntetek?
(…)
Hát a magyar acél győzelme
Nem gyújtja lángra lelketek?”

Köveskuti Jenő nyersebben fogalmazott (Ébredjetek!):

„Ha még tovább is szunnyadunk,
Isten uccse megrothadunk.”

Hamar beindult azonban a háborús verstermelés, amelyet a konzervatív esztétika képviselői – a megelőző két évtizednyi „hanyatlás”, mint például Heltai Jenő úgymond „erkölcstelen”, „modern dalai”, Ady Endre „handabandázása” és Babits „szecessziós burjánzása”, vagyis általában a nyugatos dekadencia után – a nemzeti költészet erőre kapásaként olvastak, az „igazi kultúra” galvanizálódásaként. Ahogy kifejtette a Háború és a kultúra címmel 1914 decemberében: „Mi voltaképp a cultura? Semmiesetre sem az életnek az a tétlen, ernyesztő, bomlasztó felfogása és vitele, mely csak élvezetet, nemest és nemtelent, kínál és követel. Nem az a léha phrasis, amellyé az úgynevezett aesthéták zagyva nyelvében eltorzult. Ellenkezőleg, inkább az élet, mely tudni akar, dolgozni akar, szeretni akar embert és hazát. Nemcsak élvezetre váró idegei vannak, hanem munkás izmai is.” Mire Gyulai Ágost tanár, a Magyar Paedagógiai Társaság tagja 1915 júliusában megtartotta A háború és az irodalom című előadását, már 8 ezer magyar háborús versről számolhatott be a maga gyűjtésében: „Az első rettentő hatásból való fölocsúdás után (…) a modern kor óriási gyáripari szelleménél fogva elkezdte ontani termékeit a háborús irodalom véghetetlen, kifogyhatatlan termékenységgel, úgy, hogy áradatával szinte elnyomott már bennünket.”

Beöthy Zsolt
Beöthy Zsolt

 
Még a „szelíd” és „szerető” Szabolcska Mihályt is elragadta a hév az izmait tornáztató magyar nemzettest látványa nyomán (Hadba-szálláskor):

„Gyönyörűség látni téged,
Ilyen nagynak, ilyen szépnek,
Édes magyar nemzetem!
Ahogy szíved lángra lobban,
E daliás nagy napokban:
Régi igaz mivoltodban
Látlak újra, – érezem!”

Annyi alkotás született, hogy Gyulai Ágost 1916-ban egy egész Háborús antológiát is összeállított az addig megjelentettekből. A következőkben e kötet anyagából válogatva adok egy inkább „gonosz”, mintsem reprezentatív áttekintést, mivel a jobb verseket – például Emőd Tamás, Kosztolányi Dezső vagy Szép Ernő poémáit – kirostáltam azért, hogy tisztán a hazafias „trashköltészetet” élvezhessük a maga valójában. Hangsúlyozva, hogy már maga Gyulai Ágosté is egy válogatás volt, ezért el lehet képzelni, hogy a selejtezőkön kihullott alkotások milyen színvonalon állhattak.

A kötet darabjait maga Gyulai tematikus ciklusokba sorolta: például Riadó, Hadak útján, Titánok harca, Szent harag, Rímek az asszonyokhoz, Tábori posta, Noe galambja stb. De ezeken belül is újabb, még szűkebb csoportokat képezhetünk az egyes versek jól meghatározható, központi témája alapján. Mindenekelőtt ki kell emelni a versek azon csoportját, amelyek a magyar katonák hősiességét és nagyszerűségét méltatják:

„Ó mi lenne velünk, ha ti nem volnátok,
Mint dúvad befutná a barbár kozák
A Retyezát völgyét, a sík Hortobágyot…”
(Peterdi Andor: Katonák…)

„Egy huszár száz kozákot ér,
Jaj annak, akit kardja ér!
Csodalények másvilágból,
Tiszapartról, Hortobágyról.”
(Vértesy Gyula: Huszárnóta)

„A szarmata síkon
Huj-huj! a turul szárnyalva visítson!
Huj-huj, magyarok,
Robogó viharok!”
(Sajó Sándor: Magyar katonák)

Földes Zoltán a „székely hősiesség” toposzát hívta elő, hogy megénekelje a szupermagyarokként reprezentált székely katonák ragyogását (Székely katonák):

„Fölkeltek-e a Nibelungok,
Hattyús sisakú csodahősök a sírból,
Vagy tán a titánok jöttek elő,
És heverő
Ijjaikat kicserélve,
Tűzlehelő
Fegyverrel, hadakoznak-e ott?
Kik vagytok? Kik ezek?
Fénykoszorúzta büszke sereg!
Napfény, ragyogás a hazán:
Attila népe, te vagy!
Ez Csaba népe, ez Csaba lelke!…”

Ditrói József a hadbavonuló fiatal fiúk látványától jött izgalomba (A tizennyolc évesek):

„Megmozdult az erdő, a róna,
Hullámzik a bimbósereg;
Örvénylő dalok, illat-forgószelek,
Futó patakok, duzzadó erek:
Elindulnak a Tizennyolc Évesek.”

A regrutákat Vargha Gyuláné emlékeztette a hitélet fontosságára békében és harcban egyaránt (Katonáinkhoz):

„Harcba induló magyar,
Állj egy percre meg!
Mert komoly szó, amit én
Tőled kérdezek.

Béke boldog napjait
Amíg élvezéd,
Megragadtad-é vajon
Jézusod kezét?

Véle jársz-e most, mikor
Harcba hí hazád,
Benne látod-e szíved
Legfőbb támaszát?”

A hadba vonuló magyar katonákat nemcsak Krisztus segítette a költői képzeletben, hanem a régmúlt magyar történelem feltámadt hősei is. Visszatérő téma az antológia verseiben a múlt nagyjainak (pl. Hunyadi Jánosnak) harcba vetése az ellenség ellen (Radványi Kálmán: Rab-halottak ébredése):

„A tört sziklákon vérvirág fakad.
Nagy Hunyadink ismét acélt ragad,
Mint élő szirt, kiáll a vár fokára
És úgy vigyáz e szép magyar hazára.”

Jól körülhatárolható csoportot alkotnak azok az alkotások, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségeseit méltatják, mindenekelőtt Németországot:

„Oh Goethe nemzete, ki nagy vagy a nagyokban,
És nagy vagy a kicsikben, s mint Luther, oly szilárd,
Most a világ félszíve nevedre félve dobban,
Rémséges harci bárd!”
(Oláh Gábor: Németország)

„Grál hattyú, tárd ki szárnyaid!
Lohengrin népe hadba szállt!
Most karddal írja álmait,
S úgy vívja meg a szent csatát.”
(Kiss Arnold: Grál hattyú)

Kiss Menyhért a törökök rettentő erejét foglalta össze a következő képben (Törökországhoz):

„Villámló Bajazid lángostora lendül,
Megborzadt a világ a nagy félelemtől.”

Természetesen a szövetségesek hősi halottairól is tisztelettel emlékeztek meg, mint Kállay Miklós a dél-amerikai partoknál elsüllyesztett német cirkálókról (In memoriam – Scharnhorst, Gneisenau, Leipzig, Nürnberg):

„Szabad hajós, ha arra hajóz
Magellán útszorosain át,
S a nyílt óceán kitárt kapuján
Szép zöld sírjukra kilát,
Majd csöndbe legott rebegjen el ott
Lelkükért egy röpke imát.”

A szövetségeseket ünneplő alkotások ellenpárját alkotják az ellenséget gyalázók. Bartha Kálmán meglehetősen sötét színekkel festette le a szerbeket (Kanizsai Péter álma):

„Kanizsai Péter mind ösmeri őket,
A kétszínű lator, álnok hitszegőket.
Őseiket egykor jó maga is vágta,
Véröktől volt piros tollas buzogánya.”

Bursics Ernő a „vértszomjazó” horrorfigurákká démonizált oroszok ellen küldte harcba fiát (Előre!):

„Katona fiam van,
Készül a harctérre,
Muszka szomjuhozik
Nemes embervérre,
Drága magyar vérre!
(…)
Fiam! itt a kardod!
– Előre! … Előre! …”

Barabás Ábel az „egész világ” által „térden állva” becézett, a nyugatos költők korábban annyira imádott Párizsát vette célba (Páris):

„A dicsőség reménye puszta rom…
És nincs mosoly ma bájos nőid ajkán.
(…)
Sötéten üldöz már a bősz halál:
Német golyó a sziveden talál!”

Farkas Imre az angolok ellen uszított (Az angol…):

„Csak ők – aztán senki! Másra sohse gondol,
Ez a szőke véreb,
Ez a kalmárféreg:
Az angol.”

Az ellenséget gyalázó versek egy külön alcsoportját képezték az olaszokról szólók, amelyek többnyire komolyan vehetetlen harci erőként festették le a „férfiatlan” taljánokat (Kóró Pál: Meseország hadba indul…):

„Szopránokból válogatják
össze ott a tiszteket,
aki ügyes tenorista,
az tábornok is lehet;
a vezérkar minden este
szerenádot ad elő,
s a parancsnok nagy fejében
kóta van, nem agyvelő.”

A gyűlöletkeltés mellett azonban, ha csak minimálisan is, de helyet kapott a kötetben a frontbarátkozás témája is. Feleki Sándor egy honvéd és egy csapatától elszakadt orosz katona közti karácsonyi találkozást örökítette meg (Találkozás):

„Kezet fognak szótalanul,
Mint két régi, jó barát.
Künt a havas fenyő közt pinty
Hallatja most víg dalát.”

A versek egy nagyobb csoportja a hátországi fronton küzdők erőfeszítéseit hangsúlyozza, ezeket három kisebb csoportja oszthatjuk. Mindenekelőtt emelhetjük ki a dolgozó nők honmentő tevékenységét méltató alkotásokat, például az amúgy a 19. század végi, Arany utáni és Ady előtti magyar költészet egyik legnagyobbjaként számon tartott Kiss József munkáját, amely harci metaforákkal írja le a katonaruhák varrását, a kötőtűket „lándzsáknak” tekintve (Kötőtűk):

„Öt fürge, kicsi lándzsa – szaporán, szaporán!
Perdüljetek robotba későn és korán.
Kárpát felől az ellen vicsorítja fogát
S észak fele tapossa hozzá az orgonát,
Dér, zúzmara, jég, fagy, hó az ellenünk,
S öt fürge kicsi lándzsa: nincs egyéb fegyverünk,
Öt kicsi lándzsa!”

Rátkay László egy ápolónőről beszélt különös áhítattal (Egy ápolónőhöz):

„Kereszt a karodon, kereszt a szívedben,
Olyan vagy, minőnek, a magyar nőt hittem,
Áldjon meg az Isten.”

Számos alkotás méltatta a magyar földművesek honmegtartó munkáját. Ezekben az enyhe bukolikus parasztromantika keveredik a népieskedés pátoszával, a „földműves férfitestnek” juttatott különös figyelemmel.

„Oh mi ezerévünk fenséges robotja:
Szántöföldön ballag, eke szarvát fogja
A paraszt.”
(Mohácsi Jenő: Magyar paraszt)

„Mikor kint bolyongok a nyári határon
S a magyar parasztot ott izzadni látom,
Amint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:
Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta.”
(Jakab Ödön: A magyar paraszt)

Az antológiában helyet kapó költők jelentős erőket fordítottak arra, hogy enyhítsék a fiaikat elvesztő anyák szenvedését. Fő üzenete eme költeményeknek, hogy egy férfi el se képzelhet szebb halált annál, minthogy élete „csúcsán” meghal a hazáért, ezért nem érdemes siratni az elhunyó magyar katonákat. Paradigmatikusnak tekinthető Vértesy Gyula alkotása (Levél egy édesanyához):

„Hallgassa meg a szavam, asszonyom
és, higgye el, hogy ez itt a való:
harminc évvel ki meghalhat honáért:
nem siratni, irigyelni való!
(…)
Az élet nyarán, ragyogó delén
meghalni másért, szebbért, mért lehet?
Gyönyörű szép tavasznapok után
nem várni meg a csúf őszt, a telet;
(…)
Meghalni úgy, azt hívén, hogy csupán
tavaszból, nyárból áll ez a világ –
…Szeret, ki a halált így küldi ránk…”

Adott esetben elfogadták a „veszteség” tényét a lírikusok, de ez esetben hangsúlyozták, hogy egy élet vagy egy végtag elvesztése elfogadható áldozat a szebb jövőért (Lenkei Henrik: Anyák, ne sírjatok):

„Ha sírba hullt a harc porondján,
Vagy visszatér majd bénán-csonkán,
Szerelmes fiatok,
Ne tébolyítson a gyász keserve,
Hajatok tépve, melletek verve,
Anyák, ne sírjatok.
(…)
Hevítsen örömre a nagy kevélység:
Egy duzzadó jövő vetését
Szétszórta vér-magok,
S a vész, mely sújtotta őket,
Felfrissítette a mezőket –
Anyák, ne sírjatok.”

A jövő legtöbbször egy csecsemő alakjában mosolyog rá a jelenbeli szenvedőkre, mint például a jobb sorsra érdemes Somlyó Zoltán versében (1914 – Egy csecsemőnek):

„Csecsemő: alvó gondolat langy párnán,
kit ágyútűz idején szült anyád;
mikor a tűzbe öltözött határnál
magyar vérrel építenek új tanyát;
ki forró béke tüzébe kerültél
s a harcnak milljó vércseppjét hozod:
csecsemő, téged üdvözöllek én ma
s együtt velem a magyar héroszok!”

Végezetül említsük meg az otthon maradt kedves és a harcoló katona szerelméről szóló alkotások zsánerét, például Magyary Lajosnak a szokatlan naturalizmussal tüntető Ellőtték a jobb lábamat… című alkotását:

„Ellőtték a jobb lábamat, folyik piros vérem,
Nincsen nékem édes anyám, ki bekössé nékem.
Gyere kis angyalom, kösd be sebeimet,
Gyógyítsd meg a bánatos szívemet.”

Amint láthatjuk, a kor költői úgy vonultak harcba, mint az ágyúban beöntött harangok – hogy Vargha Gyulának jelen összeállításból végül mellőzött Harcba induló harangok című versének képét idézzem fel. Akik pedig nem – mint a már említett Ady, Babits vagy az éppen 1915–1916-ban Kassák Lajos Tett című avantgárd antimilitarista lapjának köre –, azokat például ifjabb Wlassics Gyula bélyegezte meg egy egész nemzet színe előtt (Elnémult lantok):

„Van lantosunk e hős időkben,
Kit nem jár át a nemzet láza?
Oh, van, ki tétován meredve
Kietlen szív hideg szemével
Néz az imádságos csatákra?
(…)
Nincs átkom rátok. Minden átok
Száradjon most az ellenségen, –
Nektek csak szánalom maradjon,
Árvák árvái, kiknek a szent
Lángok lángja nem él szívében.”

 
Felhasznált irodalom:
Gyulai Ágost: Háborús antológia. Budapest, 1916.
Hadi beszédek. Budapest, 1915.
Vejas Gabriel Liulevicius: World War I: The „Great War”. Chantilly, 2006.

 
Készítette: Csunderlik Péter