Magyarország

„Miért nem írnak regényt e gyönyörű korról íróink?” – Hol marad a magyar világháborús regény?

Címkék
irodalom

Balázs Béla a Lélek a háborúban című, 1916-ban megjelent világháborús vallomássorozatában több indokát is felhozta annak, hogy miért jelentkezett önkéntesnek a szerbiai hadszíntérre. Balázs a kiközösítéstől való félelem, a „nemzeti” emancipáció óhaja mellett frontra kényszerítő erőként írta le azt az emésztő alkotói vágyat, hogy igazán „nagy író” lehessen: a kamaszkorától kényszeresen jegyzetelő Balázs a világháborús frontélménytől várta a hatalmas hatást, amely kimozdítja őt az alkotói középszerűségből és „nagy íróvá” teszi. Igaz, utóbb a filmesztétika irányába elmozduló Balázs Béla elmaradt a „nagy” világháborús mű megírásával, ellenben a világháborús élmények valóban számos alkotót ihlettek regényírásra. Henri Barbusse volt az első világkarriert befutó háborús regény, az 1917-ben kiadott A tűz szerzője, később Barbusse-t követték Remarque és Hemingway a maguk klasszikusaival, hogy csak a legismertebbeket említsük. De hol maradt a magyar világháborús regény? „Miért nem írnak regényt e gyönyörű korról íróink?” – ahogy a Magyarország 1915. november 26-i számának levelezője kérdezte, aki fellépett a világháborús divat, a kurta szoknyák ellen is. „Nagyszakállas, önkéntes katonák rukkolnak ki reggelenként a kaszárnyából, a honvédek dicsősége az égig emelkedik, mintha valamely monda, mese, hitrege valósága történne körülöttünk, amelyről ezer év múlva operát, balettet, akadémikus hőskölteményt írnak a költők” – a világháború második évéig mégse született róluk „remekmű”, mivel mindenki a divat kérdéseivel volt elfoglalva. Ki fog „igazat szerezni” a „szegényeknek, a hosszúszoknyás, a koplaló nőknek és a harctéren, sáros bakaköpenyegben szolgáló férfiaknak” – háborgott a világháborús sajtólevelezők Ézsaiása. De nem kellett sokáig várni: hamarosan megjelent Tersánszky Józsi Jenő Viszontlátásra, drága… című munkája. (A Politikatörténeti Intézet Regényben a történelem – 21. századi olvasónapló a Nagy Háborúról című pályázatának közönségszavazásán még két hétig szavazhat első világháborús regényeket – köztük Hemingway és Tersánszky műveit – feldolgozó blogokra.)

Felhasznált irodalom:
Az új magyar regény – Levél szerkesztőhöz = Magyarország, 1915. november 26.

Készítette: Csunderlik Péter

Magyarország, 1915. november 26.
Az új magyar regény – Levél szerkesztőhöz

Nagyszakállas, önkéntes katonák rukkolnak ki reggelenként a kaszárnyából, a honvédek dicsősége az égig emelkedik, mintha valamely monda, mese, hitrege valósága történne körülöttünk, amelyről ezer év múlva operát, balettet, akadémikus hőskölteményt írnak a költők – a háború második esztendejében, midőn a hölgyvilág már megtalálta az eredeti divatot, a luxoriózus biedermeiert: a szoknyát négyszer annyi szövetből varrják, mint a múlt esztendőben, a cipő háromszor drágább, mint tavaly, a kalapkát Svájcon át csempészi a divatárusnő és a szőrméket fantáziában kiszámíthatatlan utakon hozzák az orosz tartományokból, a párfőm még eredeti francia és a gavallér férfiú valódi angol szövetet visel a testén Pesten vagy vidéken: ez idő tájt nehéz dolog magyar irodalomról írni. A bakák, szegények, nem érnek rá olvasni; hölgyeink, a versköltemények és egyéb nyomtatott betűk hajdani nemes keblű pártfogói soha nem voltak annyira elfoglalva a divat kérdéseivel, mint manapság, midőn álomtalan éjszaka után döntenek, hogy mily rövid legyen a szoknyájuk. Különös, ördögi, majdnem emberi, hogy a háború második esztendejében a színházban számtalanszor játszanak egy színdarabot, amelyben csupán ódivatú ruhákat mutatnak be a publikumnak (amely mindig bőven van az „Őnagysága ruhái” című színdarab előadásánál), a pesti utcákon estvéli órákban annyi szép és szegény lány mutogatja új ruhácskáját, amennyi emberemlékezet óta nem látszott a városban; a főkapitány elrendeli a zárórát a mulatóhelyeken; a divatszalonokban a készpénzzel fizető vevőket hosszadalmas várakozás után szolgálják ki; a tej elfogyott, hús alig van és még mindig nem gyilkoltak meg senkit a nyílt utcán Budapesten… Carlyle, Thomas Carlyle, a skót pap fia, aki az eddigi vélemények szerint majdnem a legjobb könyvet írta a francia forradalomról, ha újra megszületne, látna, hallana, jegyzeteket készíthetne arról, ami most Budapesten történik!
A történetíró soha nem takarja el arcát, hisz minden esemény, hosszúszárú cipő, kolduló gyermek, térdig érő prémes szoknya, ifjú nők csodálatos szépsége, lázpiros arcú menetszázadok vonulása: csupán az életnek megnyilvánulásai; – mily komor, száraz, nyugodalmas szavakkal tudna megemlékezni e városról, a négy fal közötti dolgokról, amelyekre még Le Sage sánta ördöge sem kíváncsi, – hisz e fickó Madridban csak a szerelmet látta a nők ajkán, s nem a kétségbeesést, – az öregemberek álmatlan gondjáról, kisgyermeki szomorúságáról, hadiözvegyek rövid szoknyájáról és a végtelen bánatról, amelyről senki sem tud a városban, a sánta ördög nem kíváncsi… „Sodoma” – mondta egy vénülő úr a kávéházban, helyeseltek, nevettek, bólintottak.
És bár mindez igazságtalan feltevés e könnyed levélben, igen tisztelt szerkesztő úr, mégis történelmi cselekedet volna, ha a nagyszerű pesti főkapitány, Boda Dezső úr egy napon végignézne Pesten és parancsot adna a női divat körül. Itt-ott, a hadseregszállítóknál talán érthetetlennek találnák a rendelkezést; ám a jövendő történetírója feljegyezné, hogy egy tisztességes ember élt Budapesten 1915-ben, akit nem ragadott autóján az általános romlottság. A szegényeknek, a hosszúszoknyás, a koplaló nőknek és a harctéren, sáros bakaköpenyegben szolgáló férfiaknak igazat szerzett…
Tisztelt szerkesztő úr – hogy ez elavult formával védelmezzem sajtószabadságomat, mint abban az időben ez szokásban volt, midőn a szerkesztő az önmagához intézett leveleket hivatalos óra után a levelesszekrénybe eresztette, – engedje meg, hogy megkérdezzem öntől, miért nem írnak regényt e gyönyörű korról íróink?