Ha azt halljuk, hogy a tudósok milyen fontos szerepet játszottak a világháborúban, mindenki az addig soha nem látott pusztító fegyvereket, a harci gázt, a tengeralattjárót és más rettenetes csodákat előállító természettudósokra gondol, akiknek a később
Az élclapokat a dicsőséges vagy patetikus rajzok tették leginkább próbára – nem volt ebben semmi rendkívüli, ami a nagy háború sajátossága lett volna. A humor elsősorban arra alkalmas, hogy megmutassa, a császár meztelen, félelmetesből nevetségessé tegyen vagy rettegettből gyűlöletessé.
Az ellenség meggyűlöltetése szintén a szatíra lényegéhez tartozik: a karikatúra, a humoros ábrázolás eltorzít, belekapaszkodik a jellemző vagy annak vélt jegyekbe és azt felnagyítja, akár végletekig fokozza. A rosszindulatúnak vallottból aljasságig kegyetlent, a magabiztos erőfitogtatásból agresszív vadállatot teremt.
Szerbiába jártam,
Vadrácot is láttam,
Fészket rakott a fára,
Úgy pislog a magyar bakára.
Reszket a fa lombja,
Jobban a rác combja.
Kis jókedvünk, hogyha szottyan,
Úgy megrázzuk, menten lepottyan.
(Borsszem Jankó, 1914/33.)
A különböző legendák megjelenése és a tömegsajtón keresztül történő széles körű elterjedése különösen jellemző volt a háborús időszakra. Az ellenség kegyetlenségének bemutatása pedig része volt minkét oldal háborús propagandájának.
1914. szeptember végén jelent meg az az orosz győzelmi jelentésnek álcázott propaganda-tréfa a Borsszem Jankóban, miszerint az orosz ágyúk már Budapesten vannak. Valóban érkeztek szeptemberben orosz ágyúk Budapestre – és persze Bécsbe, Berlinbe –,
Az Est a nemzeti ünnepen, 1914. augusztus 20-án írt először arról, hogy felmerült két fővárosi közút átnevezésének gondolata. Mindkettőt a több mint három hete tartó háború, illetve annak szövetséges és ellenséges viszonyai indokolták.
