Az élclapokat a dicsőséges vagy patetikus rajzok tették leginkább próbára – nem volt ebben semmi rendkívüli, ami a nagy háború sajátossága lett volna. A humor elsősorban arra alkalmas, hogy megmutassa, a császár meztelen, félelmetesből nevetségessé tegyen vagy rettegettből gyűlöletessé.

Sokan, sokféleképpen próbálkoztak már valamiféle pozitív, támogató humor kialakításával, de ezek a próbálkozások többnyire elbuktak az unalom és a hiteltelenség közötti szűk mezsgyén. A Monarchia élclapjai közt a kormánypártiak is éppen ezért inkább az ellenzék ellenzékének a mezét öltötték magukra.

Az egyik ilyen kísérlet az I. világháború idején zajlott: a humoros újságok ugyanis nem tehették meg, hogy csak az ellenségről beszélnek, és nem mutatják meg a magyar honvédeket, nem hívják fel a figyelmet a Monarchia és Németország győzelmeire. E témák beállítása eleve egyoldalú volt, hiszen a lapok nem állíthattak be úgy a hadi eseményeket vagy nem ábrázolhatták úgy a hátországi közhangulatot, hogy az a hadviselés érdekeivel ütközött volna. A borongós hírek, illetve negatívumok nem maradhattak teljesen ki a humorlapokból sem, hiszen a gyászhírek és sebesültszállító vonatok sorra érkeztek vissza a frontról. A gyász és veszteség uralta például a halottak napi lapszámot, amelynek címlapján egy asszony hajol az asztalra, előtte egy gyertya és fia vagy férje portréja fekszik. Néhány korábbi rajz is inkább a feszültséget, félelemmel teli várakozást rajzolta meg – így a lángoló földgolyó látványától ijedten összehúzódó, sorvadó olajágát szorongató Békeszűz, akit a rajzoló így figyelmeztetett: „Oh, Békeszűz, fehér szárnyadra kelj, E nagy világon nincs számodra hely”.

A magyar csapatok hősiessége ugyanakkor némi humoros körítéssel is elmondható volt. Igaz e szándék mindenekelőtt anekdotikus történeteket, háborús életképeket és egyszerű kis háborús strófákat, indulókat eredményezett. Nem egy esetben a grafikusok nem is törekedtek humoros ábrázolásra – mint például azon a frontra induló katonákat ábrázoló rajzon, ahol a magyar csapatok felsorakoznak, hogy vonatra szálljanak, vagy a „Veni, vedi, vici” felkiáltással, szuronyos puskával előreinduló baka képén. Egy őszi képen a katona a szanitécet győzködi, hogy sebesülését kötözze be még azelőtt, hogy a tábori orvos láthatná, nehogy hátrarendeljék a harctérről a gyengélkedőbe.

Az alábbi harci dal pedig még a nyári időszakban jelent meg:

Jaj, de szépen szól a puska
Jaj, de csúnyán néz a muszka
Csavargatja szikkadt nyakát:
Nem látott még magyar bakát.

Ha nem látott, most majd láthat
Szemet nyithat, szájat táthat
Szíve reszket, feje kábul,
Kiszedjük a bundájábul.

Édes rózsám, álmodj szépet,
Muszka bundát hozok néked;
Kikefélem gereznáját
Kiporolom a gazdáját.

A novemberi–decemberi képeken azonban némi csüggedés, komorság is kiérződött. Az uzsoki szorosban minden csendes… című képen egy magyar katona a kabátjába burkolózik a szélviharban, háta mögött farkasok. Arcáról talán némi elszántság leolvasható volt, de sokkal inkább látszott fogcsikorgatva kitartásnak.

A győzelmek megünneplésében azonban a propaganda-karikatúra is megtalálta a helyét. Igaz, előfordultak nagy, pátoszos képek is – és a pátosz egyáltalán nem fér össze a viccel –, mint amelyen a bismarcki idők három generálisa tekint alá a rohamozó császári csúcsos-sisakosokra. A Hős apák hős fiait látva ennyit mondanak: „Csak nem fajult el még a német vér…” Az I. világháborús és a napóleoni francia sereget összevető karikatúra épp ellenkező utat sugall a francia nemzet kapcsán: ott egyértelmű hanyatlást állapít meg.

Ugyanakkor a győzelmi ábrázolásokban a karikaturista kiélhette magát, találékonyan használták fel a nagyság és kicsinység ellentéteit, kreatívan aknázták ki a nemzeteket állatszimbólumaiban – a brit oroszlánban, a német sasban, az orosz medvében – rejlő lehetőségeket, a természeti-mezőgazdasági hasonlatokat, és a vaskos népies tréfától sem riadtak vissza. A rheimsi szüret című rajzon a francia Marienne mint szüretelő asszonyság a puttonyából a dézsába önti az apró francia katonák tömegeit, amelyet a német katona tapos el, mint a szüretelők a szőlőt. A Medvetáncoltatás című képen a magyar katona kardjával kényszeríti táncba az orosz jegesmedvét. A természeti hasonlatok közül a halál aratása volt a legkézenfekvőbb, a Hengereljük Szerbiát című rajzon pedig egy ló vontatta ekét látunk, az ekevasat azonban száz és száz szurony helyettesítette. A Kárpátok fölött című képen egy orosz katona repül és kérdezi szemrehányóan, hogy ez volna-e az a híres magyar vendégszeretet. Nyilvánvalóan fenéken billentették.

(Vége)

 
Felhasznált irodalom:
Borsszem Jankó 1914. második félévi számai

 
Készítette: Takács Róbert