Az ellenség meggyűlöltetése szintén a szatíra lényegéhez tartozik: a karikatúra, a humoros ábrázolás eltorzít, belekapaszkodik a jellemző vagy annak vélt jegyekbe és azt felnagyítja, akár végletekig fokozza. A rosszindulatúnak vallottból aljasságig kegyetlent, a magabiztos erőfitogtatásból agresszív vadállatot teremt.

Ráadásul háború idején igazán nem kellett finomkodni a túloldallal, ahogy ezt a Borsszem Jankó ellenségábrázolása is mutatja a háború első hónapjaiban. Az élclap leginkább az oroszokkal szembeni ellenérzéseket kívánta felfokozni, ami egyben azt mutatja, a „muszkákat” tekintették a legfélelmetesebb, legközelebbi ellenségnek is. Ám a célkeresztben nem az orosz katona állt: a muszka vagy kozák harcos legtöbbször „csak” ostoba és kulturálatlan. Ellenben II. Miklós cár rendre úgy jelent meg, mint a Halál nagy barátja, vagy éppen maga a kaszás. Láthatjuk őt lóháton szemlélni, hogyan arat a halál, és hogyan rendezi kévékbe a holttesteket a segítője; felbukkan katonai tömegsírrá vált harcmezőn Nobel-békedíjat követelve azon a címen, hogy ezreknek hozta meg az örök békét. Míg II. Vilmos letépi álarcát, hogy a csontvázképű Halált leplezze le a cár személyében. Igazán nevetségessé csak egyszer válik, mikor jegesmedvék vontatta szekerén maga megy a háborúba: a szekérben, nagyon elszánt arccal, egy hintalovon üldögélve.

Az oroszellenesség másik vezérmotívuma az 1849-es párhuzamok erőltetése volt. E néhány karikatúra hőse „közhuszár Kerekes”, aki hol vénemberként a maga, hol nagyapja nevében áll bosszút – a helyzet abszurditását fokozva: Ferenc József oldalán – a cáron. Egyéni szinten a két emberöltővel korábban elrabolt lovakért, nemzeti szinten – mint a távolból megszólaló, a Kremlben őrzött honvédzászlók esetében – a levert forradalomért.

A Vén Kerekes Márton című vers a Toldi estéjét idézi fel az olvasóban: az öreg honvéd még egyszer, utoljára összeszedi magát, visszatér a harcmezőre, ifjú vitézként harcol – és esik el.

Öreges a lépte, erőtlen a szava,
Fejét ezüstözte nyolcvankét tél hava.
Szép ifjúságból csak a híre maradt:
Ott küzdött valaha Gábor Áron alatt
Vén Kerekes Márton.
…
Mint a halálisten riasztva világot,
Babonás muszkák közt véres rendet vágott.
Villogó kaszája kozákcsonton csorbul,
Lángoló szívéből meleg vére csordul
Kerekes Mártonnak.

Az oroszok után a szerbek következtek a képzeletbeli rangsorban. Szerbiát azonban nem jelképezte az uralkodójuk, ahogy az oroszokat, és nem képviselte a nemzetet vagy az államot egy olyan szimbólum sem, mint a kövér tőkés, cigarettás pöffeszkedő John Bull a briteket, vagy a franciákat – ezúttal inkább rondának és öregecskének, mint bájos ifjú nőnek megrajzolt, trikoloros sapkában feszítő (1914 őszén inkább petyhüdő) – Marianne. A szerbekkel szemben a magyar sajtó előszeretettel használta azt a kultúrlejtő-motívumot, amit a nyugat-európai nyilvánosság is magától értetődően használt fel Európa keleti felével szemben. (A háború ezen annyit bonyolított, hogy a szemben álló felek a nyilvánosságban azon is versengtek, hogy önmagukat a kultúra védelmezőinek pozíciójába helyezve a másikat a barbárság veszedelmének állítsák be.) A szerbeket a karikatúrák és humoros írások megfosztották emberi mivoltuktól és minél alantasabb állatokként ábrázolták őket. Petár király disznókkal dagonyázott, és szövetségeseit is a mocskos iszapba hívogatta – azaz lerántotta magához. A magyar honvéd az ásójával vakondtúrást kapar meg és szerb katonát fog. Más helyen Szerbia történeti érvekkel követeli magának a Kárpát-medencét: „Az őstörténeti kutatások ugyanis kétségtelenül kiderítették, hogy ezen a területen valaha csupa vadállatok laktak”. Magyarország nagyasszonyának – a Magyar Királyság megszemélyesítője rendre egy tisztes, középkorú úriasszony volt – pedig a délvidéki harcok után azt jelenti komornyikja, hogy a lakást – az újonnan foglalt területeket – sikerült megtisztítani a férgektől.

Az angolokat megjelenítő John Bull bizonyos szempontból még Miklós cárnál is aljasabb volt: a cilinderes, szivaros imperialista ugyanis minduntalan saját hasznát leste, számára csak egy elv volt, a biznisz, így saját szövetségeseit is kihasználta. Harcolni is csak „az utolsó franciáig” volt kész. Sőt viselkedése az egyszerű alattvalókra is jellemző; a két brit matróz így beszélgetett egymással a lap hasábjain: – „Hallatlan! Az újságban azt olvastam, hogy az eddigi harcokban kétszázezer frank veszett el.” – „Dehogy! Nem frank állt abban az újságban, hanem francia!” – „No hála istennek! Már megijedtem.”

A britek elleni másik vádpont a háború elállatiasítása volt – azaz a színes bőrűek, afrikaiak és ázsiaiak bevetése. Itt az európai rajzolók és humoristák szabadjára engedhették minden rasszizmusukat. Túl azon, hogy a japánokat majomként ábrázolták, John Bull, a nagy háborús „patkányfogó” – a német mesében szereplő hamelni társához hasonlóan – bűvös sípjával vonzza maga után a különféle fajokat.

Legmesszebb a Soroznak az angolok című jelenet ment. Ebben négy jelentkező áll a brit sorozóbizottság előtt: az első Li-Fung-Csang, a kínai, aki sárga az irigységtől, mert az angolok nem olyan sárgák, mint ő; a második Bush-man, akinek lakcíme: „Tasmánia, jobbra a harmadik cölöpépítmény”. A harmadik egy majom, akinek a címét Alfred Brehm albumából, Az állatok világából vették, míg a negyedikben már végképp semmi emberi nem volt: a pestis bacilus.

(Folytatjuk)

 
Felhasznált irodalom:
Borsszem Jankó 1914. második félévi számai

 
Készítette: Takács Róbert