A dualizmus kori főszerkesztőknek, laptulajdonosoknak és befolyásos politikusoknak kedvelt eljárása volt, hogy legsarkosabb véleményeiket nem a saját nevükkel felvállalt véleménycikkeikben, hanem a saját lapjukba beküldött álneves olvasói levelekben fogalmazták meg. Tisza István ekképp írogatott 1911-ben elindított konzervatív-liberális folyóiratába, a Magyar Figyelőbe, és az árulkodó „Rusticus” (vagyis vidéki) néven méltatta a vidéki élet egyszerűségét, és kárhoztatta a zaklatott, az érthetetlen modernitást és Ady „állítólagos költészetét”. Az igen konzervatív ízlésű Tiszáról Hegedüs Lóránt pénzügyminisztertől tudjuk, hogy Adyt és a Nyugatot „levéltetűnek” tartotta a „magyar kultúra pálmáján”. Hasonló véleménye volt a Nyugat íróiról a kor legjelentősebb és legbefolyásosabb konzervatív sajtóvállalkozónak, a Budapesti Hírlap tulajdonosának és főszerkesztőjének, Rákosi Jenőnek is. Ő az ehhez hasonló, nagyon éles véleményét szintén leginkább álneves olvasói levelekben szerette megfogalmazni, 1915-ben például „Dunántúli” álnéven támadta meg a „nemzetellenesnek” tartott Babits Mihályt, és ezen az álnéven gyalázta előszeretettel Ady Endrét is. 1917 júliusában a radikális szabadkőműves páholyokhoz köthető Világ című napilap került „Dunántúli” célkeresztjébe, miután abban bírálták, hogy ünnepi misét mondtak egy főispán beiktatása alkalmával. A polgári radikálisok ugyanis az állam és egyház francia mintájú, teljes szétválasztását követelték, amin egy jó kiadósat háborgott Rákosi a saját magának címzett olvasói levelében.

Felhasznált irodalom:
Levelek = Budapesti Hírlap, 1917. július 20.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1917. július 20.
Levelek

Tisztelt Szerkesztő úr, ha nem sokalja, hogy a Világ című újságlapról két nap egymás után legyen szó a Budapesti Hírlap hasábjain, engedje meg nekem, hogy fölhívjam a figyelmét ennek a lapnak egy tegnapi kis cikkecskéjére, mely egész terjedelmében így szól:

Új programpontot találunk egy másik főispán beiktatási műsorában. Győrben július 25-én lesz Szabó István főispáni installációja. A hirdetésben, mely a beiktatást juttatja a közönség tudomására, van egy pont, mely azt mondja, hogy a közgyűlés előtt reggel kilenc órakor a bencések templomában ünnepi mise lesz. Mire való ez? Tán a bencések könyörgésével akar az új főispán boldogulni. Az ő miséjük nélkül tán nem volna érvényes a főispán beiktatása. Úgy tudjuk, a miniszterek sem akkor, amikor az esküt letették, sem amikor a képviselőházban bemutatkoztak, s amikor tehát a király és a parlament őket installálta, nem rendeltek maguknak misét. Helytelen hát, ha a győri főispán misésebb akar lenni a kormánynál, és különösen helytelen azért, mert az ilyen rendelkezés félreértésekre adhat okot.
Tehát a budapesti radikális szabadkőmíves uraságok már nem hajlandók eltűrni, hogy egy törvényhatóság ragaszkodjék régi szokásaihoz, keresztény hagyományaihoz, hogy egy beiktatást, egy föladat vagy nagy munka megkezdését isteni tisztelettel vezesse be, működésére, vállalkozására, szándékai mellé, ereje megszerzésére az Isten segítségét kérje. Minek az? Hiszen a kormány sem ment misére, mikor kinevezték. Mert az ilyen rendelkezés, azt mondja, félreértésekre adhat okot.
Vajon mit lehet ebben félreérteni. Még eddig minden főispáni beiktatás Győrött isteni tisztelettel kezdődött. Mikor a királyt megkoronázták, az ország minden templomában – felekezeti különbség nélkül – miséztek, prédikáltak, szóval istentiszteletet tartottak. Miért? Mert az Isten áldását kívánták lekönyörögni a király installációjára. Miféle félreértésre adhatna ez okot, tisztelt szerkesztő úr?
Tudtommal minden iskolaévet isteni tisztelettel nyitnak meg, azzal fejeznek be. Miért? Kell-e kérdezni? De tudtommal a debreceni egyetem megnyitásának is első programpontja a ref. isteni tisztelet volt a Nagytemplomban. Micsoda félreértésre adott ez alkalmat?
Tudok temérdek embert, tisztelt szerkesztő úr, aki reggel, ha fölkel, fohásszal kezdi a napot és este lefekvéskor azzal zárja le. Reggel, hogy a napot Isten segítségével végezhesse, este, hogy az Úr őrködjék éjszakai álmán. Mi rossz dolog van ebben.
Mondják, vannak sokan, akik még ebéd előtt és után is imádkoznak. Én emlékszem gyermekkoromból a kis imádságokra, melyek családunkban ilyenkor szokásosak voltak. Az egyik ez: + (Keresztvetés.) Áldj meg minket Úristen és áldd meg azokat az eledeleket, melyeket a te jóvoltodból veendők vagyunk. Most és mindörökké: +. A másik ez: + Hála Isten, jóllaktam, adjon Isten annak is, akinek nem volt. +
És mikor a somogyi ember megrakja gabonahordáskor a szekerét, a gyönyörűen megépített fogatot ezzel indítja el: No, Jézus áldjon meg!
Mindez, tisztelt szerkesztő úr, olyan dolog, ami semmiféle félreértésre okot nem adhat, mert ennek csak egyetlen egy értelme lehet, az, hogy az emberek nagy sokasága még ma is azt hiszi, hogy verejtékes munkájában, vállalt gondjaiban, hivatása teljesítésében nemigen lehet el Isten áldása nélkül. Azért Isten nevében kezdi, Isten nevében végzi a dolgát.
De, tisztelt szerkesztő úr, többet is mondok. A nagyérdemű szabadkőmíves felekezet is, mint hallom, mond a maga módja szerint, szimbolikus kosztümben, szimbolikus jelvényekkel, misét, amit ő persze vakolásnak nevez. Ez azonban nem nyilvánosan, a világ szeme előtt és részvételével megy végbe, mint a győri installációs mise a bencések templomában, hanem titokban, zárt ajtók mögött, csak a beavatottak részvételével, akik titoktartásra vannak elkötelezve. Kérdem, tisztelt szerkesztő úr, ez nem százszor alkalmasabb arra, hogy félreértésre adjon okot?
Énnekem manapság már nem lehet kifogásom az ellen, ha vannak emberek, akik az Istent és az egyházakban honos tiszteletet lefitymálják és a világegyetem főkőmíves mesterét – nem merem mondani, hogy imádják, de a maguk ceremóniája és titokzatos hókuszpókusza szerint tisztelik. De hogy ez a titokban bujkáló szekta Magyarországon, az apostoli király birodalmában nem tudja eltűrni, hogy egy nagy katolikus város, mikor új főispánját beiktatja, az új közösséget a törvényhatóság és a királyi kormány képviselője közt Isten nevében, színe előtt, segítsége és áldása lekönyörgésével, templomban, ünnepi misével inaugurálja: ez oly elbízott pökhendiség, oly demokrata türelmetlenség, oly felekezeti okvetlenkedés és vakmerőség, amely, ha nem tanul egy kis szerénységet, igen keserű következményeket produkálhat.
Ebből a kis cikkből láthatjuk, hogy micsoda Világ, az új éra, az új kormány, a demokratizálódás és a szabadkőmívesség uralmából vár erre az országra. Erre akartam rámutatni. T. szerkesztő úrnak híve:

Dunántúli