Egy nagykőrösi gazdaember állítólag egy kocsi uborkáért 1000 koronát is kapott, ami akkor egy munkás vagy tisztviselő több havi fizetésének megfelelő összeg volt – a fővárosi lapokban ez a hír borzolta a kedélyeket 1917 nyarán. „Olyan képtelen jövedelemeltolódás ment itt végbe a falusi termelő javára és a városi dolgozó népség terhére, hogy ez így soká nem maradhat: a városi magasabb kultúra teljes csődje fenyeget.” – kongatta meg a vészharangot a Népszava diplomás levelezője. A városi közönség véleményét megjelenítő újságok – polgári, bulvár és baloldali, szinte egy szólamban – természetesen követelték a kormányzat és a hatóságok beavatkozását, azaz az élelmiszer-ellátás biztosítását és az árak mérséklését.
Nagykőrös nem véletlenül került akkor a figyelem középpontjába a vidék és város megfordult anyagi viszonyainak jó példájaként. A Pest megyei kisváros környéke már a háború előtt jelentős zöldségtermelő hely volt, ahonnan nemcsak a hazai piacokra, de kivitelre is jutott áru. A háború alatt aztán még intenzívebb lett a termelés, a terület egy „nagy zöldséges kertté” vált, és 1917-ben az időjárás is kedvező volt. Hogy lehetett akkor az, hogy a fővárosi piacra csak igen kevés kőrösi zöldség jutott el, és az is méregdrágán? Az Est kiküldött tudósítóval leplezte le a rejtélyt: a „Boldog Nagykőrös!” című riport szerint a helyi és osztrák kereskedőkből összeállt kartell a helyi piacon felvásárolja szinte a teljes termést, majd azt Ausztriába viszik eladásra – így például a saláta- és uborkatermés 10%-a marad csak Magyarországon. Ez az őstermelőknek is jó üzletnek bizonyult, a kereskedők magas áron vették át a terményeiket, így ők a háború alatt jelentős bevételre tettek szert: Az Est újságírója szerint a helyi pénzintézetek csak egyre „törlik a [korábbi] jelzálogterheket és alig győzik az új betétkönyvek kiállítását”. Azaz „Nagykőrös ma a legboldogabb magyar városok egyike”.
A fővárosi sajtó felhördülésére végül a kormányzat beavatkozott ez ügyben: július végén központosították, azaz magánszemélyeknek megtiltották jó pár zöldség, köztük az uborka külföldre vagy Ausztriába szállítását. A Közélelmezési Hivatal így kívánta ugyanis biztosítani, hogy a zöldségfélék a fővárosban is elérhetők legyenek, megfizethető áron.

Felhasznált irodalom:
Boldog Nagykőrös! = Az Est, 1917. július 14.
Egy kocsi uborka = egy munkás három havi keresete = Népszava, 1917. július 15.
Ausztriába szállítják a magyar főzeléket = Az Est, 1917. július 21.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. július 5.
Egy kocsi uborka = egy munkás három havi keresete

A nagykőrösi uborka- és salátapiacról a héten egy kőnyomatos reklámhír járta be a napilapok közgazdasági rovatát. Van benne egy érdekes mondat: a parasztok 1000 koronát kaptak egy kocsi uborkáért. Ha ehhez hozzámérjük azt a másik hírt, hogy Kecskeméten 3,50–5 korona egy kiló meggy, barack, alma, körte, az ember rémülve látja az árviszonyok forradalmát. Egy dolgos ember napszámján nem lehet két kiló gyümölcsöt venni, holott valamikor, amikor 2 korona volt a napszám, 10 kilót lehetett rajta Budapesten venni. Megfordítva: a termelő egy kocsi uborkáért vagy egy kocsi barackért annyi pénzt kap, mint egy munkás, egy tanár vagy egy magánhivatalnok 2–3 havi keresete; sőt, olyan munkás és olyan hivatalnok is dolgozik ma már ezerszám Magyarországon, akinek 4–5 hónapig kell dolgozni, amíg egy kocsi uborka vagy barack árát – a termelőhelyen – megkeresi. E sorok írója székesfővárosi alkalmazott, diplomás középiskolai tanár, a filozófia doktora, kap rendes fizetéssel, lakással együtt évi 4000 koronát, vagyis 4 kocsi uborka árát! Olyan képtelen jövedelemeltolódás ment itt végbe a falusi termelő javára és a városi dolgozó népség terhére, hogy ez így soká nem maradhat: a városi magasabb kultúra teljes csődje fenyeget.