Életmentés (Borsszem Jankó 1917. április 29.)

„Hogyan tudták ezt a világháborút megcsinálni?” – Erősödő háborúellenesség 1917 tavaszán

Az Estben három, gyors egymásutánban megjelent vezércikk jelezte, hogy 1917 tavaszán már kézzelfoghatóvá vált a hátországi hangulat megváltozása, aminek a sajtó is hangot adott. Ez a három állásfoglalás még akkor is feltűnő, ha tudjuk, hogy Az Est nem volt kormánypárti orgánum. Ám a háború során alapvetően fegyelmezetten tartotta magát hivatalos vonalhoz és nem mulasztotta el jelezni a hatalom felé, hogy a sajtónak milyen érdemei vannak a hátország nyugalmának megőrzésében. Azonban az 1917. áprilisi három vezércikk mindegyike a háború végét várta: ha messze is álltak a nyílt és „militáns háborúellenességtől”, mégis az emberek határozott békevágyának adtak hangot. Az alábbiakban azt tekintjük át, milyen fejlemények tették mindezt lehetővé.

Az első, április 18-i publicisztika A gonosz szellem címmel jelent meg. E gonosz szellem nem az antant egy országát jelölte – főbűnösként, a háború mozgatójaként és anyagi haszonélvezőjeként rendre Angliát emlegette a központi hatalmak propagandája –, hanem az öldöklés szellemét. Ahogy a szerző fogalmazott, e rossz szellem hatalma kezdett megszűnni: „Az emberi lélek mindjobban kezdi magát kiszabadítani a kötelékekből, s az öntudat lassú visszatérésével mind világosabban látja a bűn nagyságát és hiábavalóságát.” Tehát Az Est tulajdonképpen kimondta, hogy a harmadik éve folyó háború – az egyszerű emberek számára – nemcsak súlyos áldozat, de értelmetlen áldozat is. A szerző immár a háború közelgő végét vetítette előre: „Az elfolyt vér s a kihullott könny elposványosította a talajt a háború vaslába alatt. Az idomtalon szörnyeteg mind nehezebben mozog, mind jobban süllyed, amíg egyszerre egészen alámerül.”

A másnapi vezércikk is hasonló szellemben íródott. A szerző a békéről tárgyalni készülő szociáldemokratákat köszöntötte és velük állította szembe a diplomatákat, akiket felelőssé tett a háborúért. „Hol vannak azok a diplomaták, akik a háborút megcsinálták? Hogy elhallgatták! Hiszen már a nevükre sem emlékszünk. És hol vannak a titkaik, amelyek birtokában oly bölcsek és finomak tudtak lenni? Van még diplomáciai titok? Azon az egyen kívül, hogy felnőtt emberek hogyan tudtak ily rövidlátók lenni és hogyan tudták ezt a világháborút megcsinálni?” Itt a háború már tömegekre kényszerített borzalomként, kvázi a legfelső vezető körök machinációjaként jelent meg – mindez rímelt a Népszava már régebb óta hangoztatott álláspontjára.

A következő – két nappal később megjelenő – írás a „háborúellenes vezércikk-trilógia” utolsó eleme. Ennek apropóját az adta, hogy az újság szerint elérkezett a háború 1000. napja. (Ha 1914. július 28-át vesszük a háború első napjának, akkor az ezredik nap csak egy nappal később, április 22-én érkezett el.) A mérleg itt is egyértelműen negatív, a háborút nem lett volna szabad elkezdeni: „különös őszinteség kötelez. Az ezer nap alatt ezer esztendővel lettünk öregebbek és ezer esztendővel fiatalabbak, barbárabbak. Ha ezer nappal ezelőtt tudtuk volna, hogy mibe akarunk belekezdeni, egyetlen ágyú sem sült volná el.

Mindez 1917. április közepén került nyomtatásba: IV. Károly uralkodásának ötödik hónapjában, másfél hónappal az oroszországi forradalom után, két héttel az USA hadba lépése után, illetve két héttel május 1. előtt (amelyet – jelezve a rendkívüli időket – a magyar szociáldemokraták munkaszünettel ünnepeltek). Egy olyan időszakban, amikor a nemzetközi és a magyar politika is bizonytalanná vált, forrongani kezdett. Ez pedig kedvezett a bátorságukkal együtt óvatos háborúellenes álláspontok megfogalmazásoknak is. Ha a három Az Est-cikket közelebbről megvizsgáljuk, felfedezzük benne az új, bonyolult helyzetet eredményező folyamatok legfontosabb összetevőit.

Az első vezércikk az orosz szálat emelte ki. A gonosz szellem visszaszorulását ugyanis ebben a keretben a cári Oroszország mint önkényuralom megroppanása eredményezte. Ez olyan elementáris hatással volt a világra, hogy az immár a béke előtt tornyosuló akadályok leküzdhetőknek tűntek: „egyszerre, mintha a lélek szállt volna ki a háború bestiájából, a konokság, a bestialitás, az engesztelhetetlenség megszűnt”. Az oroszországi forradalom híre, amellyel márciusban tele volt a hazai sajtó, a Monarchia és ezen belül a magyar kormányzat vezető köreiben is komoly pánikot okozott. Erősödött a félelem, hogy az „ezernapos háború” okozta szenvedés, nélkülözés, a veszteségek, a nemzetiségi feszültségek itt is robbanáshoz vezethetnek. Áprilisban már nem tűnt elképzelhetetlennek a „politikai koncentráció” sem, azaz egy nagykoalíciós kormány felállításának a lehetősége; a legvalószínűbb kormányfőjelöltnek ekkor gróf Andrássy Gyula tűnt.

A vezércikk utolsó gonosz szellemként Angliára utalt, amelynek továbbra is érdeke volna a háború folytatása. Angliát, a kor globális hatalmát rendre úgy ábrázolták, mint egy pocakos nagytőkést, aki szövetségeseit dróton rángatja, maga helyett tolja előre a fronton és inkább pénzeli őket, semmint hogy maga is férfiasan belevetné magát a küzdelembe. Immár úgy tűnt, nem állítható mellé egyenlő erejű ellenségképként az engesztelhetetlen II. Miklós. 1917 elején már a Monarchia vezetése sem volt már olyan elszánt a hadviselés tekintetében. A novemberben trónra kerülő IV. Károly már a Ferenc József halálának napján kiadott manifesztumában kifejezést adott annak, hogy királyként békét óhajt teremteni. 1917. február–márciusában – miután a németek épp kiterjesztették a korlátlan tengeralattjáró-háborút – kezdődtek meg IV. Károly különbéke-tapogatózásai, miközben német szövetségesét is igyekezett meggyőzni arról, hogy a Monarchia képtelen folytatni a háborút. Igaz, e tárgyalások tartalma csak egy évvel később derült ki, a béke lehetősége ezzel együtt közelebbinek tűnt 1917 tavaszán.

Tavaszi játék. A kis világproletár (Borsszem Jankó 1917. április 15.)

 
Az oroszországi forradalom új megvilágításba helyezte az 1914-ben a sorba beálló – részben bekényszerített, részben „erőteljes” érvekkel meggyőzött – szociáldemokratákat. Az európai szociáldemokraták stockholmi tanácskozása, amelyet a második vezércikk emelt ki, egyszerre jelent meg rémképként (a harcban álló országok vezetésének feje felett elért, illetve azt félresöprő forradalom által kivívott béke) és reményként (a szocialisták nyomására elfogadott, mindenki által vágyott béke). A cikk ez utóbbit hangoztatta, amikor a diplomaták és a szociáldemokraták ellentétet a háború és béke hívei ellentéteként fogalmazta meg. A lap szimpátiája, illetve reménye az antant országok kormányzatával szemben azok munkásvezetői, Leninek, Kropotkinok, Brizonok, Morgarik mellett volt: „Soha, az egész háború alatt, ily komoly megfeszített, elszánt békeigyekezet meg nem nyilvánult, mint az, mire most Stockholmban készülnek.” Vagy, ahogy ugyanezt a helyzetet a kormánypárti Borsszem Jankó két népfelkelő elképzelt beszélgetésében megfogalmazta:

– „Osztán mit gondolsz, komám, tunnak csinálni valamit ezek a szocimiskák? Lössz ebbül béke?
– Hát én ammondó vónék, komám, hogy nagyon mögfordút a világ sorja. Merthogy lám, kiderült: akikrül aszonták, hogy mindig csak békét akarnak, azok csináták ezt az istenverte háborút, azok mög, akik sose vótak békibe, szalannak most mindönfelé, hogy összederótozzák a széthasadt világot.”

A körülmények folytán e találkozó ezúttal Magyarországon is nagy nyilvánosságot – és immár bizonyos mértékig pozitív sajtóvisszhangot – kapott, bár végül a nagy összeurópai munkástalálkozó meghiúsult. A holland-skandináv előkészítő bizottság ugyan megalakult Stockholmban, de az antant országok szocialistáit hiába várták: azok kormányaiktól nem kaptak vízumot.

Szőjük hozzá ehhez a belpolitikai szálat is: 1917 tavaszán már reális alternatívának tűnt Tisza István távozása a kormány éléről. A fenti nemzetközi helyzet nyomán napirendre került a választójog kiterjesztésének kérdése, amit Tisza nem akart és nem bírt támogatni. A Borsszem Jankó 1917. május 13-án Tiszát egy hegyoldal alján ábrázolta, ahogy hátával, kezével tartja vissza a lezúduló hólavinát, amely nem más, mint az általános és titkos választójog. Két héttel később ugyanezen a képen már áttört a kerítés és maga alá temette Tisza Istvánt: a miniszterelnök addigra benyújtotta lemondását. A választójog megadása, legalábbis annak ígéret olyan engedménynek tűnt, amely segít kiengedni a gőzt, és hozzájárul Magyarország és a Monarchia stabilitásának megőrzéséhez.

A helyzet hasonló volt a sajtó irányítása terén is: a bizonytalanság a cenzúra működésére is hatott – ez is hozzájárult ahhoz, hogy e három vezércikk megszülethessen. Május–júniusban pedig már a cenzúra megszüntetése is napirendre került. Ahogy a Borsszem Jankó vicce jellemezte az új miniszterelnök ígéreteit:

„- Barátom. Esterházy Móric gróf a világ legnagyobb természettudósa.
– Erről az oldaláról nem ismerem.
– Be akarja szüntetni a cenzúrát. Ha ez sikerül, akkor a jövőben – a Nap-nak nem lesznek foltjai.”

 
Felhasznált irodalom:
Fiziker Róbert: IV. Károly békekísérletei (1916–1917) Forrás: grotius.hu, 2014.06.29.
A gonosz szellem = Az Est, 1917. április 18.
Mintha börtönök = Az Est, 1917. április 19.
Ma 1000 napos = Az Est, 1917. április 21.
Molnár Jenő: Lövészárok-párbeszéd a szocialistákról = Borsszem Jankó, 1917. április 29.
A fenomén = Borsszem Jankó, 1917. június 24.
A lavina = Borsszem Jankó, 1917. május 13.
A lavina = Borsszem Jankó, 1917. május 27.

 
Készítette: Takács Róbert