Budapesti Hírlap

„A legnagyobb gyertya is belepusztul, ha egyszerre gyújtják meg mind a két végén” – Forradalom Oroszországban és a magyarországi várakozások

Amikor 1913-ban pompázatos külsőségek közt ünnepelték a Romanov-ház uralmának 300 éves fennállását Oroszországban, aligha hitte bárki, hogy pár éven belül úgy hullik szét II. Miklós cár (1894-1917) kezében a hatalom, mint molyrágta kelme. Az 1914-es hadba lépéskor szilárdnak tűnt a cár pozíciója,  a világháborút kezdetben – akár minden más hadviselő országban – a társadalom széles rétegeinek lelkesedése és – a bolsevikok kivételével – minden politikai csoportosulás támogatása kísérte. A háború átmenetileg elterelte a figyelmet azokról a társadalmi és politikai ellentétekről és feszültségekről, amelyeknek addigi legerősebb „baloldali” kitörése az 1905-ös pétervári forradalom volt, miközben a „jobboldalon” felhalmozódott indulatok a szélsőjobboldali „feketeszázakhoz” köthető, liberális politikusok ellen elkövetett merényletekben és az antiszemita pogromokban nyilvánultak meg 1914 előtt. Miután Oroszország a vártnál gyorsabban mozgósított az első világháború első hónapjában, és a cári csapatok sikeresen törtek be Galíciába és Kelet-Poroszországba, már az iránt se maradt kétség, hogy az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban elszenvedett vereséget is kiheverte a birodalom – pedig a német hadvezetés épp azért akart még 1914-ben megelőző csapást mérni Oroszországra, mert azt hitte, az „északi kolosszus” még mindig nem nyerte vissza erejét. A kezdeti sikerek után bekövetkező súlyos katonai vereségek – két hadsereg megsemmisülése Kelet-Poroszországban 1914 őszén, a német és az osztrák-magyar erők gorlicei áttörése 1915 tavaszán – azonban súlyosan megviselték a birodalmat, amely 1917 januárjáig mintegy 6 millió katonát vesztett. II. Miklós cár kihívta maga ellen a sorsot, amikor a katonai kudarcok hatására úgy döntött, hogy átveszi a hadsereg főparancsnokságát, mert egyfelől tapasztalatlanságával és beavatkozásaival csak hátráltatta a hadvezetést, másfelől az emiatt bekövetkező újabb vereségekért a „nép” már személyesen a cárt tette felelőssé, holott népszerűsége amúgy is jelentékenyen csökkent az udvar Raszputyin személyéhez köthető botrányai miatt. II. Miklós a fronton tartózkodott, távol a fővárostól, amikor 1917. március 8-án (az oroszok által használt régi, Juliánus-naptár szerint február 23-án) a pétervári (korabeli „oroszos” nevén petrográdi)  tüntetésből általános felkelés bontakozott ki. Ebben a katonai vereségek és veszteségek miatti indulat – egyesek a vezetés leváltását és a háború eredményes folytatását kívánták, mások a háború befejezését követelték, tekintet nélkül az eredményre – keveredett a városi élelmiszerhiány miatti elkeseredéssel. Az 1916-1917-es rendkívüli kemény tél, a vasúti rendszert megbénító havazás miatt nem jutott élelem a városokba, tehát a „februári forradalom” lényegében éhséglázadással kezdődött egy viszonylag enyhébb késő téli – kora tavaszi napon, amikor a kisütő Nap miatt tömegek hagyták el otthonaikat, hogy az utcára vonulva tiltakozzanak. A nőtüntetés résztvevői mellé csatlakoztak a Putyilov-gyár sztrájkba lépő munkásai, és az így keletkező forradalmi tömeg az elkövetkező napokban megnyerte a pétervári helyőrség jelentős részét is, a fővárosban állomásoztatott idősebb katonák ugyanis attól tartottak, hogy hamarosan a frontra viszik őket. A cárhoz hű helyi erők a tüntetés leverési kísérletével csak forradalomba fordították át azt. A távol lévő cár elveszítette befolyását saját fővárosa fölött, Péterváron a hatalom a mérsékeltebb, liberális Duma Ideiglenes Bizottsága és a radikálisabb, szociáldemokrata és bolsevik pétervári szovjetből kinőtt Munkásküldöttek Szovjetjeinek Ideiglenes Végrehajtó Bizottsága kezébe ment át, ezzel létrejött a „kettős hatalom”. Harmadik erőtér már nem létezett: amikor II. Miklós cár vissza akart térni a fővárosba, vonatát útközben visszafordították, és „hívei” meggyőzték, hogy mondjon le a trónról. II. Miklós ennek március 15-én tett eleget, és vérzékeny fia, Alekszej helyett testvérének, Mihály nagyhercegnek adta át a koronát, aki egy nappal később szintén lemondott arról. Az oroszországi eseményekről napokon belül két vezércikket is közölt a Budapesti Hírlap, amelyekben főleg arról tanakodtak, hogy az új „liberális” kormányzat vajon folytatja-e a háborút az antant oldalán, és ha igen, tud-e tovább harcolni Oroszország egy égő hátországgal.

Felhasznált irodalom:
Forradalom? = Budapesti Hírlap, 1917. március 13.
Forradalom = Budapesti Hírlap, 1917. március 16.
Krausz Tamás: A cártól a komisszárokig. Az 1917-es oroszországi forradalmak történetéből. Budapest, 1987.
Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Budapest, 1997.
A. J. P. Taylor: Revolutions and Revolutionaries. Oxford, 1981.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1917. március 13.
Forradalom?

Nagyon komoly lehet a háttere azoknak a riasztó híreknek, melyek Pétervárról jönnek. Nem is valószínű, hogy a nyugati szövetségesek nemzetközi kőnyomatosa, a Reuter-ügynökség közreadta volna, ha nem volt komoly és veszedelmes. Chavalovnak, a pétervári csapatok parancsnokának egy proklamációját közli a nevezett angol újság, melyben a tábornok értésére adja a közönségnek, hogy tartózkodjék a már előfordult erőszakosságoktól a katonákkal és rendőrökkel szemben, mert a csapatok utasítást kaptak, hogy belelőjjenek és semmitől se riadjanak vissza, hogy a rendet föntartsák. A nép az utcán gyűléseket tart; a villámosvasút forgalma megszűnt; az összes újságok megjelenésüktől eltiltattak.
Így fest az élet az orosz fővárosban. Az angol újság nem mer a mozgalomnak nevet adni, közli a tényeket, de semmi magyarázattal nem kíséri. Nyilvánvaló, hogy a legenyhébb, amit ez esetről mondanunk lehet, hogy e mozgalmaknak komoly és nevezetes hátterük van.
Forradalom?
Nem mernők éppen állítani. Mert ha az is, Chavalov úr katonái és szbirrei, legalább Pétervárott, vérbe fogják fojtani. De a küszöbön álló orosz forradalomról annyit beszélnek, annyit jósolgatnak, vele annyit fenyegetőznek, hogy nem lehetne csodálnunk, ha ott is megvalósulna az egyszeri pásztor meséje. Ez is annyiszor lármázta föl a falut hiába azzal a vészkiáltással: jön a farkas, hogy mikor csakugyan egyszer jött a farkas, immár senki se hitte el neki, s a fenevadak fölfalták a nyájat és a pásztort. Nem csodálkoznánk tehát, ha a forradalom fenevadja végre rátörne Pétervárra s fölfalná a pásztort és a nyáját is.
Valószínűséget ad a dolognak a világhistória ama tapasztalása, hogy a zsarnokok vesztett háborúja fölidézi a zsarnokok vesztét is forradalmak képében. A londoni újságnak ez a híre inkább takarni látszik, semmint bejelenteni a komor és véresarcú valóságot, mely vért ontva jár Pétervár utcáin, de takar ezenkívül egy örvendetes valóságot is.
A népek jobban megérzik a históriai fejlemények fordulóit, mint uralkodóik. Az antantos harckeverők és háborút csinálók még egyre fújják a vésztrombitát, egyre hirdetik a végsőig való küzdelmet, egyre hivalkodnak azzal a fantasztikus rögeszméjükkel, hogy megsemmisítésük előtti nem teszik le a fegyvert. De íme, a népek érzik, hogy fordulóhoz jutottak. Az orosz kormány még ellenünk mozgósít, ellenünk hívja harcba a katonáit, de már az orosz nép, úgy látszik, nem miellenünk, hanem harcba bolondító politikusai ellen fegyverkezik. Lehet, hogy a véresképű forradalom, mely Pétervár utcáin csatangol, Európára nézve és az egész világra nézve az első békehírnök.  

Budapesti Hírlap, 1917. március 16.
Forradalom

Három nappal ezelőtt ezt a szót kérdőjellel láttuk el, s mára, március ünnepére érkezik szinte egész stílszerűen a hír Pétervárról, hogy utcáin kitört a forradalom, a duma, az orosz birodalom országgyűlése, bizottságot küldött ki, ellene szegülve a cár föloszlató rendeletének, magához ragadta a hatalmat és a harmincezer főnyi pétervári helyőrség segítségével a kormányt elfogatta s börtönre vetette, s három nap alatt helyreállította a rendet és békét a főváros földúlt utcáin.
Ez a hír érkezett ma reggel Európa fővárosaiba, s minálunk első sorban is felszöktette az árakat a börzén. A pénzpiac is, úgy látszik, úgy fogta föl ez első hírt, ahogyan három nappal ezelőtt mi, mikor azzal végeztük e tárgyról írt cikkünket, hogy az orosz fölfordulás talán az első békehírnöke Európának.
Sajnos annyi tájékoztató anyagunk erről a fordulatról még nincsen, amennyivel optimisztikus fölfogását meg lehetne bizonyítani. Sőt, nem lehetetlen, hogy a jelenségek a békére nem kedvező fölfogásra kényszerítsenek bennünket.
A dumának azok a pártjai, amelyek a mozgalom élére kerültek, az angol nagykövet befolyása alatt álltak és úgyszólván vele konspiráltak az orosz kormány és tán a szerencsétlen cár ellen is, aki kétségkívül idegen befolyások alatt cselekedett, mikor az utolsó időben oly sűrűen volt kénytelen csereberélni kormányát. Ez a duma pedig, mely liberális áramlatokat képvisel, az utóbbi időben ismételve tüntetett háborús kedvével. Viszont a cárnak újra meg újra hallania kellett az angol kormány részéről, hogy a birodalom rendjével együtt a háború győzelmes befejezése csak szabadelvű engedményekkel biztosítható. A hatalmaknak, a befolyásoknak ez ide-oda tologatása közben beállott Pétervárott és nyilván más orosz városokban is az élelemmel való ellátás válsága. Ezt tetézték a gyárakban rendezett sztrájkok. A nép zúgott, morgott, csoportosult, elkezdett boltokat kirabolni s most már csak az volt a kérdés, ki tudja ez ínséges állapotot, az éhes nép zendülését a maga céljaira hasznosítani.
Nos, a szerencsés – vagy talán ügyes – a duma tizenkettes bizottsága volt.
Most tehát, míg a minden oroszok cárja a főhadiszálláson katonáit biztatja, fővárosában egy német nevű katonai kormányzó és tizenkét népképviselő uralkodnak. Ez bizony csak egy lépés előre, egy nagyon bizonytalan fejlemény elé. Mi következhetik most egy autokratikus kormányzat szellemétől impregnált nép sorsában? Hiszen ott nemcsak a duma és a nép van. Maga a nép is nem egy homogén elem alakulata. Más a muzsik a maga atyuskájával és más a munkás szocialista és nihilista szervezeteinek keretében. Ott van azután a muszka szoldateszka kancsukával a kezében; ott van egy megrothadt bürokrácia a maga mindenhatóságával és ott van az orosz udvar és arisztokrácia. Minden van ott, csak egységes nép és nemzet nincs. Mindezek az elemek évszázadokon keresztül a cár sceptruma és a pravoszláv papság pásztorbotja föltétlen hatalma alatt egy külsőleg egységes birodalmat alkottak. Ha a dumán keresztül a mai angol liberalizmus szele végigfú ezen a rettenetes birodalmon, akkor lehetetlen, hogy ott minden kötelék meg ne lazuljon, minden összetartozandóság meg ne bomoljon és a látszólagos rend helyébe, melyet az erőszak tartott fenn, a szabadság első belépésére elő ne álljon a fölfordulás és a káosz.  Egyelőre azonban csak a fölsorolt hatalmi tényezők és eleinek súrlódását, versengését és harcát fogjuk tán látni, és arra a vigasztalásra kell szorítkoznunk, hogy belső válságokat is, külső háborút is egyszerre még Oroszország sem bírhat el. A legnagyobb gyertya is belepusztul, ha egyszerre gyújtják meg mind a két végén.