George Bernard Shaw hamar világossá tette, hogy nem minden európai értelmiségi rajong a háború gondolatáért, és semmilyen körülmények között nem tartja elfogadhatónak, hogy különböző színű uniformisokba öltöztetett emberek mészárolják egymást olyan érdekekért, amelyek legkevésbé a lövészárkokba vezényelteknek hajtanak hasznot.
A brit erők főparancsnoka, Douglas Haig tábornok mégis jó ötletnek látta, hogy 1917 első felében a megzabolázhatatlan írt is a francia lövészárkokhoz csábítsa. Talán abban bízott, hogy a katonák küzdelmét vagy a német ágyúk pusztítását a helyszínen megtapasztalva Shaw-ban felülkerekednek a hazafias érzelmek, ám a végeredménnyel nemigen lehetett elégedett. Az objektív újságírásban mélyen hívő Robert Donald által szerkesztett napilapban, a Daily Chronicle-ben 1917. március 5–8. között megjelenő háromrészes riport (Joy Riding at the Front – Sétakocsikázás a fronton) ugyanis kisebb botrányt kavart. Nem csupán Angliában – bár ott inkább hozzá voltak szokva Shaw stílusához és álláspontjához, (de még így is parlamenti felszólalásokban támadták a cikksorozatot és a hadvezetés ötletét) –, hanem a háború alatt sokkal szigorúbb sajtóviszonyok által jellemzett Franciaországban is. Shaw „naivitás és a mélység között úgy himbálódzik, mint egy hajó, mely tengeri betegséget okoz a sok becsületes francia utasnak” – kifogásolta más francia lapok mellett a Le Temps.
Shaw 1917. január-februárban járt a francia fronton. Külön haditudósítót rendeltek mellé Philip Gibbs személyében, aki mindenhova elkísérte. Shaw egyébként átérezhette a brit katonák keserveit – télvíz idején járt a lövészárkokban és a pénz is szabályosan odafagyott a kezéhez, saját gombjait se tudta bekapcsolni anélkül, hogy a kezét forró vízbe ne mártogatta volna.
Elsőként Ypres-t szerette volna látni, amelynek határában harcok folytak. Ha vonakodva is, de megmutatták neki – és majdnem bombatalálat is érte autójukat. Ott leginkább az sokkolta, hogy addig egészen mást gondolt a háborús pusztításról, mint ami ott fogadta. Porig rombolt városra számított, ehelyett a házak bár siralmas állapotban voltak, a falak álltak. Látta az 1916 második felében megvívott somme-i csata helyszínét is, ahol a két szembenálló fél másfélmilliós emberveszteséget szenvedett. Elvitték Arras-ba, illetve kaszinóból átalakított katonai kórházat is látott – rögtönzött operációkkal.
Shaw-t szinte „kényeztették” a fronton, privilégiumokban is részesült. Douglas Haig tábornokkal ebédelt, aki személyesen vitte el a páncélos hadosztályhoz, ahol kipróbálhatott egy tankot is – amit alkalmi „sofőrje”, Christopher D’Arcy Baker-Carr szerint az író gyermeki örömmel élvezett. Elvitték egy frontszínház próbájára is, ahol 1915-ben írt darabját, az O’Flaherty V.C.-t próbálta a csak férfiakból álló gárda – állítólag Shaw ott is nagyokat nevetett saját térfáin. (A darabban egy kitüntetett brit katona a frontról hazatérve már senkit és semmit sem lát otthon olyan szépnek, mint ahogy emlékeiben élt.)
A cikkeiben hű maradt a saját szarkasztikus stílusához, a háborús pusztítás által felforgatott tájat korábbi franciaországi élményeivel vetette össze. Az olyan párhuzamok és ironikus hangon papírra vetett megjegyzése, mint hogy a régi, útszélen heverő csavargót fej nélküli holttest váltotta fel, vagy hogy az útjelző táblák még állnak, de Maurepas, Contalmasion vagy Pozières települések már nincsenek sehol, nem igazán tetszettek a „megrendelőknek”. Az arras-i székesegyház romjai felett pedig nem siránkozott, hanem szatirikus módon „örömét” fejezte ki, hogy az emberiség megszabadult egy nem túl eredeti alkotástól: „úgyis csak kópiája volt egy kópiának, s most öröm romokban látni”. Ha középkorias épületeket akarunk – tette hozzá –, bármelyik középszerű angol tervezőiskola átlagos növendéke képes megtervezni azokat.
A háborús technika hatásosságát is vitatta. Hosszasan töprengett azon, hogy a modern haditechnika csodái, a nehéztüzérség ágyúi korántsem olyan hasznosak: mivel a bombák nem vízszintesen, hanem lényegében függőlegesen csapódnak be, hatalmas krátert vájnak, de nem zúzzák szét az épületeket. Sőt, cikkében „az összelőtt várost nézve kijelentette, én jobban csináltam volna”, és azon elmélkedett, hogy ha a tüzérek olyan pontosan céloznának, mint ahogy a vezetőik állították, akkor napi egy tucat lövés – vasúti utánpótlásvonalakra, munícióraktárakra – bőven elegendő volna. Elmélkedett azon, hogy a többszörös befektetés nem eredményez többszörös hadi hatékonyságot. És nem igyekezett az olvasót olcsóbb háborúval hitegetni: „százötvenféleképp is harcolhatunk, csak olcsón nem” – szögezte le. A bombázást pedig – Az Est beszámolója szerint – nem is a háború, hanem a békebeli mezőgazdaság hatékony eszközeként ajánlotta: „mivel egy-egy nehéz lövedék egy fél mezőt felforgat, a talajjavítás és rigolirozás új, nagyszerű eszközét nyeri bennük a gazda”.
Cikkei azonban stílusuk ellenére nem voltak élesen „háborúellenesek”. Mint írta, a fronton eltűnik a különbség militarista és pacifista között, és utóbbinak is minél keményebben kell harcolnia, ha a háború végét akarja. Avagy: a háborút sosem lett volna szabad elkezdeni, de ha már így elmerültek benne az angolok, franciák és németek, akkor végig kell vinni.

Felhasznált irodalom:
Lengyel Menyhért: Bernard Shaw haditudósítása = Az Est, 1917. június 3.
A. M. Gibbs (ed.): Shaw. Interviews and Recollections. London, 1990.
Ed Mullhall: George Bernard Shaw: Joyriding the Front. Forrás: http://www.rte.ie/centuryireland/index.php/articles/george-bernard-shaw-joyriding-on-the-front

Készítette: Takács Róbert