Érdekes riportot közölt Az Est című lap 1918. március 14-én Vészi Margittól, aki a Monarchia csapatainak Podóliába történt bevonulásáról írt. Vészinek nem ez volt az első haditudósítása: 1914-ben vakmerő riportot küldött a montenegróiak támadásáról, míg a háború előtti hetekben éppen Németország marokkói gazdasági terjeszkedéséről írt.
George Bernard Shaw hamar világossá tette, hogy nem minden európai értelmiségi rajong a háború gondolatáért, és semmilyen körülmények között nem tartja elfogadhatónak, hogy különböző színű uniformisokba öltöztetett emberek mészárolják egymást olyan érdekekért,
Nagy Endrét (eredetileg Grósz Endre, 1877–1938) a magyar kabaré megalapítójaként őrzi az emlékezet. Az Adyval egyidős és vele egy időben (1900 elején) a Szabadság című – kormánypárti – lapnál dolgozó Nagy a századforduló utáni évtizedben a Pesti Napló munkatársa
1914 nyarán mindenki villámháborúról beszélt, és többnyire hitt is benne, hogy legkésőbb novemberre Párizsban masíroznak a német és Belgrádban az osztrák katonák, illetve a másik oldalon a Berlinben zúgó Marseillaise-ről szólt a fáma. Ehelyett azonban mire lehullottak a levelek, a katonák lövészárkokba költöztek.
A mai olvasót afféle „tiszta Casablanca” érzés ragadja el, mikor Molnár Ferenc beszámolóját olvassa egy Száva parti romos kávéházról. Míg a világhírű II. világháborús filmben a marokkói város Rick’s Café Americain nevű bárja az ellenállóktól a menekülőkön át a kémekig és besúgókig mindenféle embertípus tanyája volt,
A haditudósító élete gyakran forog veszélyben. Maga a műfaj az 1850-es években megvívott krími háborúban született: a 19. század közepére jutott el az emberiség oda, hogy ha csak a sajtó szintjén is, de a háborút a média a polgári otthonok közelségébe hozza, ezért rendszeres helyszíni tudósításokat közölt.
Bombatölcsérek robbanását, frontkórházak véres valóságát, orosz csizmák lába nyomát vitték el a haditudósítók a hátországi olvasókhoz. Legalábbis azon lapok olvasóihoz, amelyek újságíróit befogadta a Monarchia sajtó-főhadiszállása.
