Brit lövészárok, 1916. július (wikipedia)

Ordenáré, büdös, költészet nélküli – John Keegan és a somme-i csata „arca”

A halál ordenáré, büdös, minden költészet nélkül való dolog” – írta Ignotus Bródy Sándor nekrológjában, de az idézet akár a somme-i csatáról szóló visszaemlékezések mottója is lehetne. Négy és fél hónap öldöklés és 1,2 millió ember halála után csak 11 kilométerrel került közelebb a front Berlinhez, vagyis méterenként több mint száz katona veszett oda. A semleges és eltávolító szakkifejezésekkel dolgozó hagyományos hadtörténetírás nem ábrázolhatta az értelmetlen vérontás szinonimájává váló ütközet valóságát, míg nem jött a hadtörténetírást megújító John Keegan, aki A csata arca című 1976-os könyvében megmutatta a somme-i csata igazi „arcát”.

A. J. P. Taylor találóan fogalmazta meg, hogy a Somme-nál alakult ki az a kép, ahogy az utókor látja az első világháborút: „bátor, kétségbeesett katonák, hibát hibára halmozó, makacs tábornokok, eredmény pedig semmi”. Az 1916. július 1-jén elindított antant-támadás a Somme-nál a legkevésbé sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket: a részben a szorongatott Verdun tehermentesítésére elindított, de az áttörés helyett szintén „anyagcsatába” fulladt támadásról már az első órákban kiderült, hogy önsorsrontó akció: az összesen támadó 17 hadosztályból csak 5 érte el a célját és jutott el a német lövészárkokig, a többit már az ellenséges lövészárkok között elhelyezkedő „senki földjén” megállították. A somme-i csata első napjának végére a 100 ezer támadóból 20 ezer meghalt, 40 ezer megsebesült, a brit hadsereg sem azelőtt, sem azóta nem vesztett egyetlen nap alatt ennyi embert. A mészárlás olyan brutális volt, hogy a németeket is megrázta, hiszen összehasonlíthatatlanok voltak a szembenálló felek veszteségei: míg a német 180. ezred 180 főt vesztett a háromezer fős létszámából, addig a brit 4. hadosztály 12 ezer emberéből 5321 lett oda. A németek már délután tűzszünetet ajánlották ellenfeleiknek, hogy elszállíthassák a sebesültjeiket.

A somme-i támadást vezető Sir Douglas Haig azonban a brit hadsereg „fekete napja” után is tovább erőltette az áttörési kísérletet. Egy hónap hadakozás után, július 31-re a britek és a franciák 200 ezer, míg a németek 160 ezer fővel lettek kevesebbek. Mire november 19-én belátták, hogy itt nem lehet hősnek lenni, és leállították a somme-i offenzívát, a hadviselő felek összesen 1,2 millió embert vesztettek, a britek és a franciák valamennyivel többet, mint a németek. Miközben az arcvonal alig több mint 11 kilométert mozdult előre, és a mélységben kiépített német védelmi vonal sértetlen maradt, sőt, a szakadatlan ágyúzás ütötte gránáttölcsérekben jobb géppuskafészkeket alakítottak ki a németek, mint valaha. Az angolok, a „tengerek urai” – akiknek akkor már emberemlékezet óta nem voltak szárazföldi veszteségei – pedig egyszer és mindenkorra megrendültek büszkeségükben, elveszítették optimizmusok, miszerint csak ők lehetnek a teremtés nyertesei. Paul Fussell a The Great War and Modern Memory című 1975-ös könyvében kimutatta, hogy a somme-i csatát követően az olyan szavakat, mint a „dicsőség” és „becsület” – „glory” és „honour” – már nem lehetett nem iróniával emlegetni a brit nyilvánosságban.

A somme-i értelmetlen mészárlással nem tudott mit kezdeni a küzdelmet esztétizáló és racionalizáló „hagyományos”, „hivatalos” vagy „vezérkari” hadtörténetírás – amely sokszor inkább meg is kerüli a feladatát, és inkább a „békeidők” fegyveres erőit tanulmányozza –, de John Keegannek (1934–2012), a sandhursti Királyi Katonai Akadémia egykori tanárának a műveiből meg lehet tudni, hogy milyen borzalmakat is rejtenek az olyan eltávolító hatású szakkifejezések, mint az „ellenséges tűz”, a „saját tűz”, a „légcsapás” vagy a „századerejű roham”. A brit történész megújította a hadtörténetírást 1976-os A csata arca című művével – amelyben az 1415-ös agincourt-i, az 1815-ös waterloo-i és 1916-os somme-i csatákat elemezte –, anélkül, hogy bármikor is élvezettel tapicskolt volna a vérben, mint a kilúgozott hadtörténetírással szembeállítható „fegyverpornókat” – Keegan kifejezésével az „erőszak pornográfiáit” – író szerzők.

Miként is írta le a somme-i csatát a „hivatalos” történetírás? Keegan elrettentő példaként a British Official History of the First World War című kiadvány somme-i csatabeszámolójából idézett a könyvében:

„Némi zavar támadt a dandár arcvonalának balszárnyán, ahol a 166. dandár (pk.: L. F. Green Wilkinson dandártábornok) rendkívüli nehézségek árán váltotta fel a 164-eseket. Bár az 1/10-es zászlóalj (King’s Liverpool Scottish – a Király Ezredének Liverpooli Skót Zászlóalja) közvetlenül a zárótűz nyomában haladva megközelítette a német drótakadályokat, két kétségbeesett, ám sikertelen kísérlete során, hogy összecsapjon az ellenséggel, súlyos veszteségeket szenvedett. Úgyszólván összes tisztjüket golyó találta, köztük J. R. Davidson alezredest is (megsebesült).”

Lerombolt német lövészárok és fedezék, 1916. szeptember (wikipedia)

 
Keegan feltette a kérdést, hogy ez a „technikai történetírás”, egy „katonai esemény kronologikus jegyzőkönyve” alkalmas-e arra, hogy megértesse, mi történt az összecsapásban résztvevő háromezer brit katonával, és mit éreztek közben? Természetesen nem. Keegan nyomatékosította, hogy: „A katona nem juthat ilyen áttekintő és világos képhez az események menetéről. A csatára az ő szemszögéből nézve szélsőségesen változékony fizikai és érzelmi viszonyok közt kerül sor. Előfordulhat, hogy a csatában töltött idő nagy része során ő mindössze szemlélő, aki legföljebb enyhe nyugtalanságot érez, és az események valamiféle szeszélyéből viszonylag biztonságos lelátóról figyelheti, hogyan harcolnak a többiek. Lehet aztán, hogy egyebet sem lát, mint rögöket, mert a biztonság kedvéért a földre vetette magát és ott lapul – hogy percekig vagy órákig-e, azt nem tudhatja. Érezhet gyors egymásutánban unalmat, izgalmat, haragot, bánatot, zavarodottságot, sőt érezheti akár azt a magasztos érzést is, amelyet bátorságnak nevezünk.”

A hadtörténetírást a feje tetejéről a talpára állító Keegan művében szétszedte a hagyományos csataleírások kanonizálódott retorikáját, és emberközeli képben mutatta meg „a csata arcát”. Szemben a „hadvezér” nézőpontjából született hagyományos csataleírásokkal – ezek klasszikusát Julius Ceasar teremtette meg a gall háborúról szóló „tárgyilagos” feljegyzéseiben, melyekben magáról egyes szám harmadik személyben beszélve méltatta a saját zseniális és merész húzásait –, Keegan elsődlegesen „a csata közrendű résztvevőinek utólagos emlékezéseit aknázta ki forrás gyanánt”, és „egyszerre több különféle nézőpont egyidejű láttatásával hozta közel a csata mint esemény valóságát az utókor számára” – ahogy Gyáni Gábor összefoglalta Keegan historiográfiai jelentőségét.

Hiszen mennyivel többet elárul a somme-i csata valóságáról a következő, Keegan által idézett visszaemlékezés-részlet:

„Amikor odaértünk a németek drótjához, elhűlve láttam: bármit is mondtak nekünk, az akadály teljesen sértetlen. Az ezredes és én egy kis földhányás mögött kerestünk fedezéket, de aztán az ezredes négykézlábra állva felemelkedett kissé, hogy jobban lásson. Azonnal homlokon találta egy magányos golyó.”

Vagy amikor a puskalövedék okozta roncsolást mutatja be Keegan olyan részletességgel és naturalizmussal, ahogy a tejbe eső málnaszemet láthatjuk napjaink mikrofényképezett joghurtreklámaiban:

„A gyilkos eszközök között […] kis és nagy távolságon egyaránt a puskalövedék vitte el a pálmát. Az elöltöltős puska lassú, nem forgó golyója régen mindössze ’tiszta’ lőcsatornát fúrt magának a puha testszövetbe, ám a nagy sebességű kúpos lövedék, amely gyorsan forgott hossztengelye körül, rendkívül súlyos sérülések sokaságát okozhatta a test belsejében. A legszerencsésebb esetben tiszta lőcsatornát hagyott maga után, a ’bemenetivel’ azonos méretű ’kimeneti’ nyílással. Ha viszont valami miatt – akár mert csontot ért, akár valamilyen ballisztikai okból – ’bólogatott’ a testben, a lőcsatorna igen nagy mértékben kitágult, és a kimeneti seb – amelyet a hozzá nem értők bemeneti nyílásnak néztek – úgy festett, mintha robbanás tépte volna. Ha a lövedék csontba ütközés miatt kezdett instabil mozgásba, hatását fokozták a letörő csontszilánkok, amelyek másodlagos lövedékekké válva súlyosan károsították a környező szöveteket. Egyes lövedékek hidraulikus hatást is kiváltották. Előrehaladásuk közben kiszorították a testnedveket a lőcsatorna környékéről – akkora nyomással, amelynek a környező szövetek nem voltak képesek ellenállni.”

John Keegan a somme-i csata többszintű elemzésében megválaszolja a kérdést, hogy mi okozta a július 1-jei antant-támadás totális kudarcát. Először is már a helyszín kiválasztása is kedvezőtlen volt, mivel a német állások magasabban helyezkedtek el. A Somme folyó környékének kijelölését egyedül az indokolta, hogy itt találkoztak a brit és francia frontszakaszok, tehát itt adódott lehetőség egy közös támadás megindítására. De mivel a környéken korábban nem voltak komolyabb összecsapások, csak kisebb brit akciók, amelyek visszaverése mindig a védelmi vonal megerősödésével járt, a németek szinte bevehetetlen állásokat építettek ki: lövészárkaik nemegyszer 9 méter mélyen húzódtak a föld alatt, és egy ilyen biztos fedezékben nem tudtak kárt tenni a gránátok. Pedig a brit erők parancsnoka, Sir Douglas Haig abban bízott, hogy az addig példátlan tüzérségi előkészítés – a környéken közel 2,5 millió gránátot halmoztak fel és öt napon át lőtték a németeket – megsemmisíti a védelmet, mire a támadók odaérnek.

A megsemmisítő tüzérségi előkészítésre azért is lett volna szükség, mert a brit erők túlnyomó részét a tapasztalatlan önkéntesekből álló, gyengén kiképzett, egy-egy gyár, jótékonysági egyesület vagy futballcsapat köré szerveződött „Cimbora-zászlóaljak” alkották, ezek a hazafias felbuzdulásból – vagy a munkanélküliség miatti kilátástalanságból – a hadseregbe jelentkező katonák legtöbbször csak Franciaországba indulásuk előtt nem sokkal kaptak puskát. A brit katonák idegességén a július 1-jei támadás reggelén kiosztott rumadaggal akartak enyhíteni, de ennek is nem várt következménye lett, mivel a feszültség miatt sokan képtelenek voltak aznap reggel enni, és jelentős volt az absztinensek száma is, akik társaiknak adták a maguk adagját. Így végül sokan éhgyomorra itták meg a dupla adag rumot, ami annyira beütött, hogy mire elindították a támadást, komplett szakaszok váltak járásképtelenné a beszámolók szerint. Pedig a járás a józan katonák számára sem volt a legegyszerűbb, nemhogy a rohamozás: az átütő támadásban bízva ugyanis mintegy 27 kilónyi felszerelést (élelmiszert, ásókat stb.) aggattak rá a brit katonákra, hogy a sikeres roham után menten kiépíthessék a saját védelmi állásaikat. Erre nem lett szükség.

Hiába volt ugyanis az ötnapos tüzérségi előkészítés, a gránátok 25 %-a eleve fel sem robbant a technikai hiányosságok miatt, nagy részük pedig az elégségesnél kisebb kaliberű volt, és nemhogy a kiépített lövészárokrendszerben nem tett kárt, de többnyire a szögesdrótakadályokat sem semmisítette meg. Így a támadók a halálba rohantak.

Persze így is akadtak, akik eljutottak a német állásokig és néhány órára be is tudták venni azokat, de társaik lemészárlása és a német zárótűz következtében elszigetelve maradtak. John Keegan a Londoni Skótok esetét idézte fel:

„Délután 4 órára Sparks százados belátta, hogy kicsiny csapata, amelyet immár három különböző német ezred tizenhárom gyalogosszázada szorongatott, a pusztulás szélére jutott. Az alábbi üzenetet küldte hátra a senki földje túloldalára: ’A következő helyzettel kell szembenéznem. Összegyűjtöttem a sebesültek és a halottak összes gránátját és lőszerét. Valamennyit felhasználtuk. Három alternatívám van: a, itt maradni még életben lévő embereimmel és megöletni; b, megadni magunkat az ellenségnek; c, visszavonulni annyi emberemmel, amennyivel csak tudok. A két első lehetőség viszolygással tölt el. Javaslom, válasszuk a harmadikat.’ A százados négy altisztjével, gazdátlan német puskákat és lőszert használva kitartott az első német lövészárokban, amíg a többi életben maradott kimenekült a senki földjére. Többségük – maga Sparks is – ott rejtőzködött, amíg a sötétség beállta után visszajuthattak a brit vonalakba. A Londoni Skótok, akik hajnalban még 856-an voltak, ekkorra 266-an maradtak: a többiek meghaltak vagy megsebesültek.”

Ez volt hát a somme-i csata „ordenáré, büdös, minden költészet nélkül való” igazi „arca”.

 
Felhasznált irodalom:
Gyáni Gábor: Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? Metatörténeti megfontolások. In: Uő: Relatív történelem. Budapest, 2007. 220–240.
John Keegan: A csata arca. A közkatonák háborúja, 1415–1976. Agincourt, Waterloo és a Somme. Budapest, 2000.

 
Készítette: Csunderlik Péter