Berlin, 1914. Forrás: de.m.wikipedia.org

Cvibak – csak a szádban olvad, nem a kezedben. Utazás az élelmiszerek körül. 2. A fronton

Írásunk előző részében összegeztük, hogyan alakult az élelmiszer-ellátás a hátországban az első világháború idején. 1914-ben még „istenes” volt a helyzet, de az elhúzódó háború, a mezőgazdasági termelés visszaesése, a termékek rossz elosztása és a kereskedelmi kapcsolatok befagyása 1916 végétől élelmiszerhiányhoz, sztrájkokhoz és – minek szépítsük – egyes vidékeken éhínséghez vezetett. Az mindig elsődleges szempont volt, hogy a hadsereg élelmezésének folyamatosságát biztosítani tudják: úgy bántak a katonákkal, mint otthon a legkisebb gyerekkel – nekik jutott a legjobb falat. Hogy ez pontosan miből is állt, annak járunk most utána.

A háborúban a legfőbb szempont, hogy az élelmiszert, a felszerelést és a ruházatot – kerüljön bármibe – a hadműveletek igényeinek megfelelően előteremtsék. Az ellátás legfontosabb ágazata az élelmezés biztosítása, hiszen ételre minden nap (többször) szükség van. Ennek megszervezését a következőképpen biztosították: 1. a helyszínről, de ez bizonytalan volt a frontvonalak mozgása miatt; 2. a hátországból, amely utánpótlásnak folyamatosan és zökkenőmentesen kellett megérkeznie, erről a vasút és a vasúti ezredek kötelékében szolgálók gondoskodtak.

A Monarchia a világháború kitörésétől 1918. október 31-ig 8 321 850 főt mozgósított, ebből Magyarországról vonult be 3 614 179 fő, azaz az összlétszám 43,4%-a. Ezt az embertömeget – és a hozzájuk tartozó több tízezres lóállományt – kellett ellátni napi szinten élelemmel.

A főzést mozgókonyhákkal és főzőládák rendszeresítésével próbálták megoldani, emellett tábori sütödéket és mészárszékeket rendeztek be. A mozgókonyha (ismertebb nevén a gulyásgyú) két egységből állt: a mozdonynak nevezett első részből, ahová a lovakat is befogták, és a mögé kapcsolt tűzhelyszekrényből, vagyis magából a gulyáságyúból. A gulyáságyún három 93 literes és egy 20 literes üstben (ez volt a „tiszti konyha”) főtt az étel. A szerkezet arra is alkalmas volt, hogy eltárolja a főzéshez szükséges alapanyagok egy részét, a szakács és a hajtó holmiját. A mozgókonyhához konyhakocsi (mezei nyelven: lovaskocsi) is tartozott, ezen szállították az alapanyagok legnagyobb részét, és ha szükséges volt, a kész ételt is ezen vitték ki a távolabbi alakulatokhoz. A gulyáságyúk természetesen nem a frontvonalon, hanem a vonalak mögötti békésebb zónában teljesítettek szolgálatot (ennek ellenére akadt bőven hősi halott a szakácsok között is), sokszor azonban nem tudtak olyan tempóban haladni, ahogy a hadsereg (tengelytörés, nehezen járható utak), így előfordult, hogy a katonák napokig meleg étel nélkül maradtak. Ezen próbáltak segíteni a főzőládákkal, amelyek voltaképpen hőszigetelt üstök voltak, így képesek voltak arra, hogy hosszú órákon át melegen tartsák az ételt (tűzgyújtásra a lövészárkokban – érthető okokból – nem kerülhetett sor). A főzőládákat lovak segítségével vitték előre a frontvonalba, illetve – Weiss Manfréd jóvoltából – akadt olyan is, amelyik háton hordozható volt, így akár egy ember is képes volt elszállítani.

A gulyáságyúra a második világháborúban is szükség volt. Forrás: hu.wikipedia.org
A gulyáságyúra a második világháborúban is szükség volt.
Forrás: hu.wikipedia.org

Szakács, illetve a főzéshez valamennyire értő ember nem jutott minden gulyáságyúra, így nem lehet csodálkozni, hogy az élelmezés nem gasztroélményként maradt meg a frontnaplókban. Egységes frontmenü nem volt, a hadvezetés tett ugyan javaslatot a készíthető ételekre, de alapvetően mindegyik alakulat úgy gondoskodott magáról, ahogy tudott: legyen sok és legyen laktató – ennek a két alapvető szempontnak kellett megfelelni.

Reggelire mindig dukált kávé vagy tea, ebédre valamilyen húsétel tésztával, burgonyával vagy főzelékfélével, vacsorára sokszor volt tészta vagy leves (de ezt ne úgy képzeljük, mint mostanában – ezek a levesek olyan sűrűek voltak, hogy a kanál is megállt bennük). A kenyér olyan magától értetődő része volt a napi táplálkozásnak, hogy azt a fennmaradt frontmenükben fel sem tüntették. A tisztek konyhája lényegesen más volt: itt kevesebb volt a tömegétel és jóval nagyobb a luxus. Napi szinten járt a sütemény, volt bor, akadt pezsgő, különlegesebb sajtféle, gyümölcsök – legalábbis a háború első felében. 1916-tól egyre többféle étel készült konzervből (amit szintén Weiss Manfrédnak köszönhetünk). Konzervnyitó hiányában a katonák legtöbbször bajonettjeikkel próbálták meg ezeket kinyitni (ami eleve nem volt veszélytelen), de hidegen ezeket nem lehetett fogyasztani, súlyos hasmenést vagy halált is okozhattak. Tüzet rakni a lövészárokban életveszélyes mutatványnak számított, ennek ellenére sokan megpróbálkoztak földbe ásott „mikrotűzhelyek” létesítésével. Mikor az élőállat-utánpótlás is akadozott (a balkáni és az orosz hadszíntéren különösen), a szakácsok is ebből, valamint szárított zöldségféléből próbáltak valami ehetőt varázsolni.

A háborúnak köszönhetően új hús terjedt el a piacon: a lóhús. Kezdetben nagyon idegenkedve fogadták (a II. világháborúban már ennek is örültek…), de sokszor nem volt más megoldás az életben maradásra – és a lovak éhhaláltól való megmentésére –, mint a lóhús elfogyasztása. Erről ír Lévai Jenő Éhség, árulás, Przemysl című könyvében: „A lóhúst érthetően idegenkedve fogadtuk. A legénység néhány napig undorodva lökte vissza az ételt. Nem vette be a gyomruk. De ez érthető is. Nemcsak a gondolat – lovat enni – volt idegen és undort ébresztő. Mindenki tudta – s ez a helyzet a civil életben is –, hogy lovat csak akkor vágnak le, amikor muszáj. Ha a ló öreg, elaggott, vagy beteg. A przemyśli bőrig aszott, életunt, agyoncsigázott lovakat mind láttuk, nem lehetett gusztusos a húsuk. A szükség, az éhség, azonban lassan rávitte a lóhús elfogyasztására is a magyar katonákat.”

Mindezek ellenére talán mégsem a lóhús megjelenése okozta a legnagyobb „sokkot” a hadsereg élelmezésében, hanem a kenyér egyre romló minősége, majd szinte teljes hiánya. A tiszta búzakenyeret felváltotta a kukoricakenyér, majd az árpa-, rozs-, köles- és egyéb őrleményeket tartalmazó kenyér, illetve olyan feljegyzés is maradt fent, aminek tanúsága szerint sok elöljáró falisztet, illetve csontlisztet süttetett a bakák kenyerébe. A friss kenyér utánpótlásának megszervezése lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, ennek pótlására született meg a kétszersült (zwieback, cvibak), ami olyan kemény volt, hogy félórányi nyálmennyiséggel lehetett csak lenyelni. Cserébe persze 10 évig elállt – már ha akadt, aki ennyi idő után megegye.

 
Felhasznált irodalom:
Gottl Jenő – Mojzer László: Hadseregünk ellátása a világháborúban (1914–1918). Debrecen, é.n.
Lévai Jenő: Éhség, árulás, Przemysl. Budapest, 1933.
Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamisgulyás. Hadikonyha a 20. századi Magyarországon. Budapest, 2015.

 
Készítette: Kaba Eszter

 
1. rész: Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés – utazás az élelmiszerek körül. 1. Hátország