1914 nyarán mindenki villámháborúról beszélt, és többnyire hitt is benne, hogy legkésőbb novemberre Párizsban masíroznak a német és Belgrádban az osztrák katonák, illetve a másik oldalon a Berlinben zúgó Marseillaise-ről szólt a fáma. Ehelyett azonban mire lehullottak a levelek, a katonák lövészárkokba költöztek.
A közbeszédben általában a nyugati hadszíntérnek – az óceántól Svájcig tekergő, többszörös védvonalakkal és bányásztechnológiával készült bunkerekkel, illetve mellvédekkel biztosított – árokrendszeréről esik szó, a nagyszabású mozifilmekben (pl. a Fegyverszünet karácsonyra, A dicsőség ösvényei, A nagy háború) is ezzel találkozik a néző. Ez utóbbiak azt is jól érzékeltetik, hogy az ellenséges vonalakat általában nagyon szűk, akár 50-100 méteres senkiföldje választotta csak el egymástól.
A lövészárkok már az amerikai polgárháborúban megjelentek, az I. világháború stratégái mégsem jelezték előre, hogy a lőfegyverek és a tüzérség gyors ütemű fejlődése ahhoz vezet majd, hogy mindkét oldal számára a logikus reakció lesz a földalatti bunkerek és folyosók építése, a „beásás”.
Lövészárok-harcok azonban a Monarchia déli hadszínterein – a szerb és az olasz fronton is – kialakultak. Az Est egyik haditudósítója, a később a Tisza-gyilkosságban bűnrészességgel vádolt Fényes László, illetve a neves színházi író, Molnár Ferenc is leírta, hogyan épültek ki a védelmi és támadó árkok. Fényes egy konkrét vidékről, a Száva és a Drina közt elterülő észak-szerbiai Macsváról (Mačva) írt, amelynek központja Szabács (Šabac) volt. Molnár viszont általánosságban szólt a várharc jellegű harcmodorról – az árkok a 17-18. században elsősorban ostromok idején hasznosultak – a galíciai és a szerb fronton. Utóbbi kapcsán a Parasnica vidékét említette, azaz a szerb-bosnyák határnál lévő Száva-kanyarulatot.
Mindkét írás beavatta a hadviselésben járatlan hátországi olvasót a futóárkok és lövészárkok tudományába. Molnár azt is részletezte, hogy ellenséges tűz alatt is épülnek a cikkcakkos futóárkok és hosszában húzódó lövészárkok, ehhez mindössze négy szapőr (sapeur), azaz utász szükséges, akik hason kúszva maguk mögé és a másik elé dobálják a földet. Tudósításából az is kiderül, hogy nemcsak a felszínen, hanem a mélyben is folyton ástak, hogy alkalomadtán alárobbantsák az ellenséges árkokat. Fényes leírása arra is rávilágít, hogy a tisztek élete még a fronton is tükrözte a társadalmi különbségeket, de egyben arra is, hogy a katonák minden módon igyekeztek kissé otthonossá, „hazaivá” tenni a zord frontvilágot: „A tisztek szobáinak árokfalát kicifrálják, a kecskeméti bakák oszlopokat faragnak a sárba, kukoricaszemekkel rakják ki. A jászok, a kunok sárból máslikat kennek föl, szalagok fúrnak le a ház oldalán, s hogy legyen a tiszt uraknak hol borozgatni: az árokból visszafelé nagy mélységet ásnak ki: amfiteátrum, három-négy szirttel.”
A háborús propaganda ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az árokharc – bár derekasan helytállnak benne a mi katonáink is – nem a magyar virtusnak felel meg, hiszen a magyar katona a nyílt rohamra termett, ám ha a szerb bunkerháborúra kényszeríti, jeleskedik abban is.

Készítette: Takács Róbert

Fényes László: Hogyan harcolunk a Macsvában. = Az Est, 1914. november 3.
Molnár Ferenc: Éjszakai „várszerű támadás”. = Az Est, 1914. december 1.