A mai olvasót afféle „tiszta Casablanca” érzés ragadja el, mikor Molnár Ferenc beszámolóját olvassa egy Száva parti romos kávéházról. Míg a világhírű II. világháborús filmben a marokkói város Rick’s Café Americain nevű bárja az ellenállóktól a menekülőkön át a kémekig és besúgókig mindenféle embertípus tanyája volt, addig a szerbiai harctér kis helyiségében orvosok, ápolónők, autós tisztek, apácák, vezérkari és huszártisztek, egy tábori lelkész és néhány helyi lakos zsúfolódott össze.
Az írót elsősorban a magyar tengerésztiszt személye ragadta meg, talán azért, mert egy világjáró hajóstól hallhatta a legszaftosabb történeteket. A tiszt a Monarchia egyik folyami hadihajóján, egy páncélozott, ágyúkkal felszerelt ún. monitoron szolgált. A monitorok – a folyami hajózás követelményeinek megfelelően – alacsony merülésű hajók voltak, a gépházuk és a hajóterük le volt süllyesztve, árbocuk, vitorlájuk nem volt. Súlyuknál fogva nehezen tudtak irányt változtatni, ezért forgatható ágyútoronnyal látták el őket. A háború kezdetén például három monitor – az SMS Szamos, az SMS Temes és az SMS Bodrog (az SMS jelentése „Seine Majestat Schiff”, azaz „Őfelsége hajója” volt) – lőtte Belgrádot. Folyami hadiflottát a Dunán – a krími háború után – az Oszmán Birodalom és a Monarchia építhetett ki. A Monarchia összesen 10 monitorral rendelkezett, az első pár 1871-ben készült el, míg kettő-kettő csak 1914-ben, illetve 1915-ben. Kivétel nélkül egy-egy folyóról nevezték el őket: Maros, Leitha, Szamos, Körös, Bodrog, Temes, Enns, Inn, Sava és Bosna.
A hajóstiszt elbeszélésének érdemi része azonban az ellenség alkalmatlanságának bizonygatása volt: a magyar tiszt ugyanis azt hangsúlyozta, hogy a francia haditengerészetet még jelenlegi szövetségesük, az angol flotta tisztikara is lenézi, mert hajóikat rendetlennek, szervezetlennek tartja, egységüket megbontja a politikai széthúzás (ahány tiszt, annyiféle pártszimpátia) és hatékonyságukat tovább rontja a tiszti kar ópiumélvezete. Az általános francia tengeri ópiumélvezetet nem tudjuk bizonyítani, hiába folyt a 19. században két háború is a Távol-Keleten az ópium körül. A tudósításban megemlített Claude Farrère, azaz Frédéric-Charles Bargone (1876–1957) 1914-ben főhadnagyként szolgált, majd a háború utolsó évében századossá léptették elő. Ekkor már befutott írónak számított, hiszen 1905-ben elnyerte az egyik legrangosabb francia irodalmi díjat – a Goncourt-díjat – Civilizáltak (Les Civilisés) című regényéért. A magyar tiszt elbeszélése szerint a francia író egy sort sem tudott papírra vetni ópiummámor nélkül, márpedig ahhoz leginkább egy francia hajón tudott zavartalanul hozzájutni. Farrère mindenestre 1919-ben leszerelt és csak az írásnak élt – talán nem is volt annyira rászorulva a fedélzeten fogyasztott kábítószerre (bár Fekete ópium címmel is közreadott egy kisregényt), és tengerész mivoltának több szerepe lehetett az egzotikus helyszíneken játszódó történetek ihletésében.

Készítette: Takács Róbert

Molnár Ferenc: A francia tengerésztisztek és az ópium. = Az Est, 1914. november 30.