Harctéri sérültek. A kép bal alsó sarkában lévő katona láthatóan sokkos állapotban van.

(Bele)rokkantak – a háború első éve

Néhány hónappal a háború kitörése után újabb kihívással kellett szembenéznie minden hadviselő félnek: a harctérről maradandó sérüléssel hazatért invalidusok tömegével. Katonai nyelven invalidusnak – azaz rokkantnak – számított mindenki, aki harcképtelen.

Ez azonban nemcsak a tüzérségi sérülést elszenvedetteket jelentette, hanem azokat is, akik valamilyen fertőző betegség (kolera, vérhas stb.) miatt nem voltak alkalmasak a frontszolgálatra. Míg azonban az utóbbiak kezelését megpróbálták a front közelében, a lehető legrövidebb idő alatt megoldani, a végtagjukat vesztett katonákat minden esetben a hátországba küldték „rehabilitációra”. A rokkant katona helyzetének rendezése több szociálpolitikai kérdést is felvetett: a segélyezés megoldását, a keresőképesség valamilyen formában történő visszaállítását, a továbbfoglalkoztatáshoz szükséges átképzés rendezését. 1914–1915 telén már a hazai sajtó is napi szinten foglalkozott a rokkantak helyzetével. Tartós és mindenki számára megnyugtató megoldást nem kerestek (és nem is kereshettek) a problémára, hiszen semmilyen módon nem lehetett előre látni, hogy a majdani rokkantak a keresőképes aktív férfiak hány százalékát teszik ki a háború végére, mint ahogy az sem volt ismert, hogy az állam mekkora összeget tud szánni a rehabilitációjukra és segélyezésükre.

Budapesti Hírlap, 1916 Forrás: hozottszalonnaval.hu
Budapesti Hírlap, 1916
Forrás: hozottszalonnaval.hu

 
A rokkanttá vált katonákról természetesen gondoskodott törvény – csakhogy a jogszabály még 1875-ben született, és ezt követően csupán egyszer, 1880-ban hoztak újabb rendelkezést, amely külön alapot létesített a rokkantak ellátásának javítására. Az 1875. évi törvény a rokkantak pénzbeli segélyének összegét nem a rokkantság mértékéhez – azaz a keresőképesség százalékos csökkenéséhez – képest, hanem az illető katonai rangjához viszonyítva határozta meg. Így a közlegény rokkantnyugdíja 72 koronát, a szakaszvezetőé 154, az őrmesterét pedig 168 koronát tett ki. Egy közlegény özvegye – ha a férje az ellenség előtt esett el, ő maga pedig keresőképtelen és vagyontalan volt – maximum 204 korona segélyben részesülhetett. (Viszonyításképpen: 50 kg alma 22 koronába, egy könyv közel 2 koronába, 5 liter pilseni sör 4 koronába, egy tábori takaró 5 koronába került 1915 telén.) A rendelkezés hiányos és elégtelen mivoltát a kormány is hamar belátta, így 1915-ben újabb törvényt hoztak a rokkantak és az elesettek hátrahagyottainak segélyezéséről – ideiglenes megoldásokat alkalmazva. (Az eredeti tervek szerint a végleges rendezésre a háború befejezését követő fél éven belül került volna sor!) Mindenesetre a jogszabály javára írható, hogy a segélyek összegét nem a katonai rendfokozathoz, hanem a rokkantság mértékéhez kötötte. A törvény parlamenti vitájánál azonban számszerűsítették az összegek várható nagyságát: egy háromgyermekes rokkant közlegény esetében pl. maximum 480 koronára lehetett maximálisan számítani (összehasonlításképpen: Németországban ez az összeg 1104 korona volt), az ellátási igényhez megkívánt keresőképtelenséget akkor mondták ki, ha a korábbi keresőképesség az ötödére csökkent. Az automatikus segélyezés helyett azonban igyekeztek alternatívákat keresni: sokan szorgalmazták a rokkantak számára új ipariskolák létrehozását (ebben némelyek odáig mentek, hogy az új művégtagot egyenesen a leendő új munkakörhöz, illetve az ott végzendő feladatokhoz igazították volna), fokozott figyelmet fordítottak a csont- és ízületi sérülések rehabilitációjának időben történő elkezdésére. A rokkantügy megoldására egyéni kezdeményezések is születtek, a Magyar Telepítő és Parcellázó Bank megüresedő állásainak betöltéskor előnyben részesítette a rokkant katonákat – amennyiben rendelkeztek a munka elvégzéséhez szükséges intelligenciával.

Budapesti Hírlap, 1918 Forrás: hozottszalonnaval.hu
Budapesti Hírlap, 1918
Forrás: hozottszalonnaval.hu

 
A rokkantak utógondozása azonban nagyon sok kérdést figyelmen kívül hagyott: a munkára és önellátásra képtelen katonák gondozásával a családokat terhelték, nem véve figyelembe sem a szakszerű ápoláshoz szükséges minimális ismeretek hiányát, sem pedig azt, hogy a férfi munkából történő kiesése a nő munkába állását jelentette, azaz a hagyományos női szerepek is igencsak megkérdőjeleződtek a háborús időszakban. A sérüléseket mindig csak fizikai valójában tekintették, soha nem vizsgálták a háborús trauma lelki következményeit. A munkába történő visszavezetéskor a hatósági nyomástól sem riadtak vissza, mintha a frissen elkészült műláb vagy műkéz használatának elsajátítása a teljes gyógyulást jelentette volna. Az átképzés sem hozott igazi áttörést: a legtöbb rokkant – értelemszerűen – a közlegények soraiból került ki, a hat elemit (vagy annyit sem) végzett, korábban elsősorban mezőgazdasági munkát végzők számára sem a háború alatt, sem utána nem sikerült megoldást találni.

1915 márciusában végül intézményesítették a kérdést: a rokkantügy irányítására létrehozták a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottságot, majd az év szeptemberében a kormány felállította a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatalt.

 
Felhasznált irodalom:
Heller Farkas: Magyarország szociálpolitikája. Budapest, 1923.
Harcképtelenné vált katonákról való gondoskodás = Pesti Hírlap, 1915. január 17.
Mi történjék a rokkantakkal? = Pesti Hírlap, 1915. január 22.
Rokkant katonák iskoláztatása = Pesti Hírlap, 1915. január 22.
1875. évi LI. törvénycikk a közös hadsereg (haditengerészet) és a m. kir. honvédség egyéneinek katonai ellátásáról
1915. évi XV. törvénycikk az 1915–16. költségvetési év első hat hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról

 
Készítette: Kaba Eszter