Ha volt az első világháborúnak német nyertese, akkor az csak Paul von Hindenburg (1847–1934) lehet. A német nép hősévé váló, hetvenedik életéve felé közelítő tábornokot 1914 augusztusában hívták vissza, akár Cincinnatust az eke szarva mellől, vagy ha úgy tetszik, mint Grabowskit a Macskafogóban, hogy a német erőket vezetve kiverje az első és a második orosz hadsereget Kelet-Poroszországból. A már a königgrätzi csatát is megjárt veterán parancsnok enyhén komikus hatást kelthetett, amikor kihízott és a német hadseregben már nem rendszeresített egyenruhájában Moltke vezérkari főnök hívására szolgálatra jelentkezett. Azonban csoda történt: Hindenburg megállította a Berlin felé nyomuló, a német Kulturt fenyegető „barbár” orosz hadsereget. Az 1914. augusztus 23-31. közötti tannenbergi katlancsatában a németek közel 92 ezer orosz katonát ejtettek foglyul, a második orosz hadsereget vezető Szamszonov tábornok nem is bírta elviselni a katasztrofális vereséget és főbe lőtte magát a tannenbergi fák gyűrűjében. Ráadásként szeptember első felében Hindenburg az első orosz hadsereget is megsemmisítette a Mazuri-tavaknál. A német propaganda az 1410-es tannenbergi – a magyar történetírásban grünwaldi – vereség visszavágásaként ünnepelte a hatalmas diadalt. Igaz, az 1920-as években mind az arisztokrata Hindenburg egykori technokrata „ikerpárja”, a háború végi félreállítása miatt sértettségében már a sörpuccsoló Hitlerhez hasonló zűrös alakokkal kokettáló Erich Ludendorff, mind az egykori szárnysegéd, a majdani győzelem tervével Hindenburgot tulajdonképpen már készen váró egykori szárnysegéd, Max Hoffmann elvitatta a „tannenbergi győző” érdemeit – aki Hoffmann szerint öregőrként végigaludta a csatát –, ám Hindenburg 1914 augusztusában-szeptemberében kivívott tisztelete töretlen maradt. Berlinben sebtében hatalmas faszobrot állítottak neki, melybe szöget verhetett, aki hadikölcsönnel támogatta a háborút. 1916 augusztusától a német hadsereg főparancsnokává nevezték ki (noha az operatív munkát Ludendorff végezte), róla nevezték el a német gazdaságot új alapokra helyező, tervutasításos programot is. Kultuszát a háborús vereség sem tépázta meg, ennek köszönhette, hogy 1925-ben Németország elnökévé választották. Utóbb Hindenburg ebben a minőségben nevezte ki 1933-ban az addigra már a népszerűségi listák élére került Hitlert. Cserébe a náci Németország legnagyobb zeppelinje „Hindenburg”-gá keresztelésével tisztelgett az 1934-ben elhunyt államelnök emléke előtt. Sajnos a német felsőbbrendűséget szimbolizálni hivatott léghajó nem sokkal később porrá égett utasaival együtt. Hindenburg testét saját korábbi kérése ellenére az 1927-ben emelt monumentális, gótikus lovagvárat mintázó tannenbergi győzelmi emlékműben helyezték el bronzkoporsóban, és porhüvelye őréül kapott egy négyméteres bronzszobrot is. Mint látható, nem mindennapi volt a Hindenburgot övező rajongás, úgyhogy biztosra ment az a kiadó, amely 1915-ben fivére, Bernhard Hindenburg szerkesztésében megjelentette Hindenburg életrajzát. A Világ az 1915. február 23-i számában a „hatalmas stratéga” életrajzát beharangozandó – és nyilvánvalóan propaganda-okokból – közölte a fiatal Hindenburgnak néhány levelét, melyeket a családjához írt az 1866-os porosz-osztrák és az 1870-1871-es porosz-francia háború idején.
Készítette: Csunderlik Péter
Hindenburg levelei. = Világ, 1915. február 23.
Berlinben a napokban jelenik meg Hindenburgnak, a nagy stratégának életrajza, fivérének, Bernard Hindenburgnak szerkesztésében. Ebből a könyvből valók az alábbi levelek, amelyeket a porosz-osztrák és a német-francia háború idején írt szüleihez. A porosz-osztrák háború idején leveleiben így írt haza Hindenburg: „Legfőbb ideje, hogy a Hindeburgok ismét puskaport szagoljanak. A mi családunk, fájdalom, ezt ritkán hanyagolta el. Amily fájdalmas, hogy benneteket talán nem láthatlak viszont, annyira örülök a jövőnek. A katona számára a háború a normális állapot s különben az Isten kezében vagyunk. Ha elesem, ez a legszebb halál, ha megsebesülök, az is a közjó javára szolgál, és ha ép állapotban térek vissza, annál szebb lesz. Célomat elértem, szagoltam puskaport, a golyók süvítését hallottam, gránátokét, kartácsokét, kézifegyverekét, könnyen megsebesültem. Egy golyó fúrta át sisakomon a sast, érintette fejemet anélkül, hogy súlyosabban megsebesültem volna. Eszméletlenül estem össze, embereim körülvettek, azt hitték, halott vagyok. Ha egy fél collal alább hatol be a golyó, agyamba fúródik, s tényleg holtan s hidegen feküdnék a színhelyen.”
Az 1870-71-i hadjárat idejéből valók az alábbi levelek:
„A Sainte-Marie melletti táborból, 1870. augusztus 19-én… Tegnap kemény tűzben voltunk s különösen a Saint-Privat de la Moutique melletti rohamnál súlyos veszteségeket szenvedtünk. Derék ezredünk tizenkét tisztet és két őrmestert temetett el, ezenfelül huszonhárom tiszt sebesült meg. A Chassepot-k és mitrailleuse-ök borzalmasan működtek, s nekünk jó egy nyolcad mérföldön igen erős pozíció ellen kellett előrenyomulnunk. Első századunk 120 embert veszített, a második zászlóalj és a fuzilier zászlóalj 200-200 emberből áll 1000 ember helyett. Egy zászlóaljból csak két gyönge századot tudtunk képezni. Az isten különös kegyelme volt velem, az egész idő alatt parancsnokommal együtt nem szálltunk le a lóról, s csak parancsnokom lova kapott egy mitrailleuse-golyót a combjába. A bajonettharc egy falu mellett az est folyamán borzalmas volt, hulladombok, minden lángokban, s tomboló düh mindkét oldalon… Nem tudom megérteni, mennyire megőriztem hidegvérem az egész akció alatt. Gyakran elővettem órámat, s az ütközet mindenik momentumát a helyszínen lóháton rögtön feljegyeztem. Előterjesztettek a vaskeresztre, megkapom-e, az más kérdés…”
A sedani csatamező, 1870. szeptember 2.
Tegnap ismét ütközetben vettünk részt, s fényesen győztünk. Veszteségünk az ezrednél jelentéktelen, a mi szárnyunkon nagyobbrészt tüzérségi harc folyt, a franciákat teljesen átkaroltuk, egy részük Sedan felé menekül, az ittmaradtak egy erős helyen, melyre minden oldalról gránátok röpködtek, hősiesen harcoltak… Egy domboldalon táborozunk, az egész harc képét áttekinthetem, egész francia tüzérütegek lovai fedik holtan a teret, lovasok lovaikon, törzstiszt adjutánsával, mindkettőnek lova mellettük élettelenül fekszik a csatamezőn. Fegyverek ezerszámra, sok ágyú, zászlók egymás mellett, rendetlen össze-visszaságban. A foglyok közt van sok turko és zuáv, tisztára bestiák. Azt meg kell hagyni a franciáknak, hogy hősiesen harcoltak. A császár, amint mondják, fogoly, s most királyunknál van. Ha a franciáknak az a része, kik Sedan felé menekültek, ma estig meg nem adja magát, 600 ágyúnk megkezdi a tüzelést a maradék ellen. Feszült várakozással nézünk az események elé, azt mondják, Wimpfen, ki Sedannál a parancsnokságot átvette, nem akarja a megadást. Ez tisztára őrültség, itt már semmit sem lehet tenni…”
„Gonesse, Párizs előtt, 1870. szeptember 20. Magaslaton vagyunk, alattunk Saint-Denis, jobbra és balra a magaslatokon erődök. A háttérben Párizs, a Montmartre-ral, s az Invalidus dómmal. Gyönyörű pillanat volt, csak már bent volnánk. Mi itt állandó hadiszálláson vagyunk, keresztül-kasul lövészárkok. Itt nem sok dolgom van, de a háborúban sohasem tudjuk, hogy mit hoz a holnap. Ezért sietek ezzel a levéllel…”
„1870. szeptember 23. Még mindig itt vagyunk Párizs előtt régi állásunkban, nehéz nagyon előbbre jutni. A támadás egyáltalán nem irányadó véleményem szerint nyugat felől kell hogy történjék, ahol Versailles felől a Bois de Boulogne ellen könnyebb a támadás. A jó párizsiak ma salvét adtak le, természetesen minden eredmény nélkül. A jó emberek egy kevéssé mégis védeni akarták magukat. Ha nem volna oly sok dolgom, egész jól találnám itt magam. Az egyetlen, ami hiányozni kezd, a világosság.
„Versailles, Avenue de Paris, 1871. január 18. Csak röviden: ezer üdvözlet. A császárkoronázáshoz vagyunk idevezényelve, mint minden gárdaezredből egy tiszt és egy altiszt. Egy órakor lesz a nagy ünnepség, s a császár nyilatkozata a Glaces galérián, s aztán díszebéd.”
„1871. január 29. Hurrá! Párizs kapitulált!! Már három erődöt és Saint-Denis-t elfoglaltuk. Fegyverszünet, s ha isten úgy akarja, nemsokára béke.”
