„1914-ben a hadtörténetben először állt rendelkezésre a sebesültek ellátására egy átfogóan szervezett egészségügyi apparátus. Nem utolsósorban ez az oka a hazatért vakok, amputáltak és rokkantak seregének” – írja Bruno Schrep. Az első világháborúról szóló tanulmánykötetben a szerző azt is kiemeli,
A hadsereg étvágya teremtette háborús konjunktúra nem ért véget akkor, amikor a jobb-rosszabb bőrbakanccsal, fémcsajkával, posztóruhával, puskával és szuronnyal felszerelt katonák rohamra indultak, majd elestek a harcmezőn.
A Nagy Háború nemcsak a fronton lévő katonák, hanem a hátországban maradt családtagjaik életét is fenekestül felforgatta. A családfő berukkolásával nők és gyermekek maradtak ellátatlanul, ugyanakkor a pénzbeli segítségre és nem utolsósorban a mentális támogatásra nem csak az itthon lévők, de a fronton harcolók, vagy az onnan rokkantként hazatérők is rászorultak.
A háború harmadik évére a Magyar Királyság több százezer katonája esett el a hadszíntereken, míg a harcokban elszenvedett sérülések tízezreket tettek örökre nyomorékká. A fronton elhunyt családfők a hátországban hadiözvegyeket, hadiárvákat hagytak
A hadirokkantak visszavezetése a polgári életbe a háború első éveinek egyik legfontosabb kihívása volt. A segélyezést mindenki csak ideiglenes megoldásnak tekintette, ugyanakkor abban nem nagyon volt vita, hogy állami és társadalmi feladat minden eszközzel segíteni őket abban,
A háború első évét követően már mindennapi témává váltak (ha lehet egyáltalán így fogalmazni) a rokkant katonák, ahogy ezt a Népszava 1915 őszi cikkei is mutatják. Több tudósítás szólt az Oroszországból hazaszállított rokkantak történetéről (még úti beszámoló formájában is), valamint kis hír foglalkozott a frontról hazaérők várható kitüntetésével.
„A főhőst tízszer eltalálják, de szerencsére csak egy horzsolás” – énekelte Pajor Tamás, de az élet nem egy hollywoodi akciófilm ártalmatlan füstpetárdákkal és pirotechnikai effektekkel, és ez hatványozottan állt az első világháborúra.
