“Thury Károly pápai kamarás, csongrádi plébános, megható levélben azt közli a Pesti Hírlappal, hogy a Przemyslben 1915. május 28-án hősi halált halt Polyák István Csongrádon élő családja támasz és segítség nélkül, nagy nyomorban sínylődik. Nincs senki, aki Polyák István három kicsiny árvájáról gondoskodjék.”
Ez a kérdés ugyan nem hangzott el 1917. június elején a nyugdíjasok országos értekezletén, de a résztvevők – egykori tisztviselők – helyzetük rendezését kérték az államtól. Nyugdíjuk összege ugyanis nem követte a háborús inflációt, havi bevételük sokakat „a koplalás szélére” sodort.
A háború harmadik évére a Magyar Királyság több százezer katonája esett el a hadszíntereken, míg a harcokban elszenvedett sérülések tízezreket tettek örökre nyomorékká. A fronton elhunyt családfők a hátországban hadiözvegyeket, hadiárvákat hagytak
Az Egyesült Államok hadba lépését megelőzően minden hadviselő fél próbált támogatást szerezni az ott élő kivándorlóitól. Az USA-ban élők azonban nem szükségszerűen alkalmazkodtak az európai államok rendszeréhez, a soknemzetiségű birodalmak lakói gyakran etnikai alapon szerveződtek.
A keleti fronton az 1915-ben megszállt területeken a német főparancsnokság olyan megszállási rendszert vezetett be, amelynek fő célja a vadnak tartott vidék vélt civilizálása volt. A háború elején rövid idő alatt elfoglalt Belgium azonban Európa egyik legvárosiasabb, legiparosodottabb és legsűrűbben lakott vidéke volt.
Memorandum a katonák segélyezéséről.
PIL 658 f. 5/32.ő.e.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Magyarországi Szakszervezeti Tanács közös memoranduma Tisza István miniszterelnökhöz a rokkant és háborúból hazatért katonák segélyezéséről, 1915. június 16.
Néhány hónappal a háború kitörése után újabb kihívással kellett szembenéznie minden hadviselő félnek: a harctérről maradandó sérüléssel hazatért invalidusok tömegével. Katonai nyelven invalidusnak – azaz rokkantnak – számított mindenki, aki harcképtelen.
