„A Népszava csütörtöki számában akartunk részletesen beszámolni arról a mozgalomról, amely szerdán délelőtt 10-től 12-ig megakasztotta a főváros telefonforgalmát. Az agyoncsigázott, rosszul fizetett telefonkezelőnők szüntették be két órára a munkát, hogy tüntetésükkel magukra irányítsák azoknak a figyelmét, akik eddig nem törődtek helyzetükkel, hogy összetartásukkal jelezzék a további harcra való készségüket. A cenzúra megakadályozta a telefonkezelőnők mozgalmáról írt tudósításunk megjelenését.” – szólt a szociáldemokrata lap beszámolója két nappal a telefonkezelőnők 1917. november 28-i sztrájkja után.
A munkabeszüntetés jellege, lefolyása és visszhangja több szempontból is tanulságos volt. A fővárosi telefonközpontok az állami postához tartoztak, így az eset jól mutatja, hogy az alkalmazottak bérmozgalmai és sztrájkjai már a közszférát is elérték. A katonai célokat közvetlenül vagy közvetve szolgáló magánüzemeknél a kormányzat még részben sikerrel hárította a társadalmi béke árát a cégekre, azaz a panaszbizottságok döntései nyomán az ott dolgozó munkások követeléseit sok esetben a munkáltatóknak el kellett fogadniuk. A magánüzemekben dolgozók sikerei nyomán a közszféra alkalmazottai is szervezkedni kezdtek, itt pedig az amúgy is nehéz pénzügyi helyzetben lévő államnak kellett (volna) teljesíteni az anyagi követeléseket. Az alkalmazottak panaszai – legalábbis a sajtóbeszámolók alapján – a legtöbb esetben igencsak megalapozottak voltak: a megélhetési költségekhez képest sok helyen nagyon alacsony fizetést vittek haza. A fővárosi telefonkezelőnők egy része például csak három korona napidíjat kapott, miközben a munkahelyi kantinjukban egy „háborús” ebéd is 4,40 koronába került.
Sztrájkra végül azért került sor, mert a posta-főigazgató nem igazán akart tárgyalni a kezelőnők panaszküldöttségével. A munkabeszüntetés ellen pedig megosztással próbált meg fellépni, azaz olyan utasítást adott a helyi vezetőknek, hogy úgymond „a dolgozni akarókat szabadítsa ki azok közül, akik nem engedik őket dolgozni és nagyobb nyomaték kedvéért kérje egy rendőrtisztviselő közreműködését”. A Teréz-telefonközpontban is ennek megfelelően indultak a dolgok, de a kezelőnők egységét és elszántságát látva a helyi vezető és a kiküldött rendőrtiszt is elfogadta a kétórás munkabeszüntetést. Ehhez képest a József-telefonközpontban a helyi, természetesen férfi osztályvezető nem igazán tudott beletörődni abba, hogy női alkalmazottai sztrájkolni mertek, ezért a kihívott rendőrökkel együtt megpróbálta erőszakkal, veréssel munkára kényszeríteni őket. Ezzel sem ért el sikert, ellenben komoly, a parlamentig elérő botrányt okozott, amely az ő azonnali áthelyezését eredményezte. A telefonkezelőnők ügyében pedig a kormány ígéretet tett a bérek emelésére és más kérések teljesítésére is.
Maga az ügy ráadásul a cenzúra szempontjából is érdekes volt. 1917 nyarán a reformokat hirdető Esterházy-kormány és annak igazságügy-minisztere, Vázsonyi Vilmos több intézkedéssel is enyhített a háborús cenzúrán, de ősszel, főleg a bolsevikok oroszországi hatalomátvétele után ismét a szigorítás került napirendre. Utóbbi problémáit, illetve következetlenségeit azonban jól mutatta ez a sztrájk is: a kormányzat először megpróbálta tiltott témává tenni a sajtó számára az egész ügyet, amelyről egyébként „az egész város beszélt”, de engedélyt nem kérve mégis több lap is beszámolt a rendőri erőszakról. Így aztán a második napon már minden lap megírhatta a teljes történetet – és természetesen mindegyik szóvá tette a cenzúra fölösleges és jogalap nélküli túlkapását.
Felhasznált irodalom:
A telefon rabszolgái = Népszava, 1917. november 30.
Verekedés a telefonközpontban = Budapesti Hírlap, 1917. november 30.
Kétórás demonstráció a pesti telefonközpontokban = Pesti Napló, 1917. november 30.
Készítette: Ignácz Károly
Népszava, 1917. november 30.
A telefon rabszolgái
Megelégelték az éhségbéreket – Demjén igazgató úr nem tűri a „terrort” – Tüntető sztrájk a telefonközpontban – A rendőrség beavatkozása – A főkapitány cáfolata – A cenzúra mint védőpajzs
[…] A telefonkezelőnők mozgalmáról az alábbiakban számolunk be:
Már több ízben foglalkoztunk azzal a lelketlen kizsákmányolással, amelyet a posta folytat a kezeibe kerülő alkalmazottakkal, de különösen a „telefonos kisasszonyokkal” szemben. Ilyenkor a postaigazgatóság rögtön megkezdte a cáfolgatást. Ámde ezekkel a cáfolatokkal sohasem tudta lecsillapítani alkalmazottainak korgó gyomrát. Így történt, hogy a szerencsétlen proletárleányok észbe kaptak és a szervezkedés egyedül célravezető eszközéhez nyúltak. Nem is kellett erre őket külön lázítani, a postaigazgatóság velük szemben való viselkedése megtette a maga hatását.
A telefon rabszolgáinak kezdő fizetése egy évig 2.60 korona naponta, egy év után 3 korona és további öt év után 3.30 korona. A 16 évnél fiatalabb leányok havi 50 koronát kapnak. Ha kinevezik őket, akkor – a különböző levonások után – alig kapnak valamivel többet. De vannak sokan, akik már 6–7 esztendő óta várják a kinevezést. Ezekből a fizetésekből a postaigazgatóság véleménye szerint meg lehet élni, sőt „úri” leányokhoz méltóan öltözködni is – annak ellenére, hogy például a kantinban kiszolgáltatott (állítólag elég hitvány) ebédért 4.40 koronát követelnek tőlük. A 3 koronás fizetésből. Ugye, ez logikus? …
Persze, erre a posta legfőbb igazgatója, Demény Károly úr – tanúk vallomása szerint – azt feleli, hogy: „Akinek 3 korona nem elég naponta gombostűre, az elmehet…” Tehát a posta nem is akar fizetést adni, hanem csak gombostűpénzt. Már most elárulhatná a postaigazgatóság egy kissé nyíltabban azt is, hogy akkor a kezelőnők hogyan keressék meg a fönntartásukhoz szükséges pénzt? …
Az idegbomlasztó munka mellett eltöltött 6,5–7 órás munkaidőről a postaigazgatóságnak az a véleménye, hogy az nem olyan sok egy fiatal nőnek. Ezért azután a nagyszámú beteg és a túlfeszített munkától kidőlt kezelőnők munkáját egyszerűen áthárítják a többiekre.
Hát ezeket az állapotokat unták meg a telefon rabszolgái és ezt a kizsákmányolást akarják megszüntetni. Az elmúlt héten gyűlést tartottak, amelyen megválasztottak egy 10-es bizottságot az igazgatósággal való tárgyalások megindítására. Alkalmunk volt e tízes bizottság tagjaival beszélni, akik a következőképen adták elő a történteket:
– Kedden este fölkerestük Demény igazgató urat, hogy átadjuk neki megbízóink kérelmét. Szerény 5 és 6 koronás napidíjakat kérünk, azonkívül az idegfeszítően hosszú munkaidő korlátozását. Az igazgató úr, amikor bejelentettük jövetelünk célját, irtózatos haragra gerjedt és kijelentette, hogy nem ismer el semmiféle tízes bizottságot és nem hagyja magát az alkalmazottaktól terrorizálni. Végül azonban engedékenyebb lett és hajlandó volt közülünk ötöt fogadni, de nem mint bizottságot, hanem mint öt panaszkodó alkalmazottat. Természetesen visszautasítottuk. Vagy mind a tízet, vagy egyet se. Ezek után elhatároztuk, hogy szerdán délelőtt a „Teréz” és „József”-központban tüntető sztrájkot rendezünk. Nem volt ennek egyéb célja, mint az, hogy figyelmeztessük az igazgatóságot, mennyire egyek vagyunk e mozgalomban és mennyire fontos a mi munkánk, amelyet nem akarnak megbecsülni. Ez a tüntető sztrájk meg is történt. A lányok mindkét központban a legnagyobb rendben fölálltak 10 órakor helyeikről és levonultak a társalgóba. A Teréz-központban nem is volt semmi zavaró incidens. De a József-központban szégyenletes dolgok történtek. Klár Sándor osztályvezető gorombán nekitámadt a társalgóba vonuló lányoknak és végül rendőröket és detektíveket hozatott. Ezek hamarosan megérkeztek és a gyanútlanul beszélgető lányokhoz berontottak a társalgóba. Erre kitört a rémület, a nők sikoltozni kezdtek és többen közülük elájultak. A rendőrök nem voltak gorombák, csak a detektívek. És ezek közül is csak kettő. Olyan kvalifikálhatatlan szavakkal rontottak ránk a detektívek, hogy ég az arcunk, ha rágondolunk. És mégsem szabad tovább tűrnünk ezt a kizsákmányolást. Az igazgatóság hirdetmény útján haditörvényszékkel fenyeget bennünket, ha mozdulni merünk, de inkább haditörvényszék, mint ez az állapot. Uram, ha látta volna, milyen szép volt a munkabeszüntetés… Valamennyien egyszerre keltek föl 10 órakor a helyükről és vonultak kl a teremből. Nem akadt egyetlen áruló köztük. Az a 12 újonc, aki aznap lépett be, szintén velük tartott. Hiába toporzékolt az osztályvezető úr, senki sem maradt vissza. A lányok sírva ölelgették és csókolgatták egymást, amikor látták, hogy ilyen egységesek, ilyen szolidárisak tudtak lenni…
[…]
A kezelőnők mozgalmának érdemi részét illetően kíváncsian várjuk, hogy a történtek után Demény főigazgató úr milyen álláspontra helyezkedik a kezelőnők követeléseivel szemben, akiknek érdekében Fényes László interpellálni is fog a képviselőházban. A követelések oly szerények, hogy az elől elzárkóznia az államnak teljes lehetetlenség. Követelik a napidíjak 5 és 6 koronára való fölemelését, 600 korona, ruhasegélyt, mert a 3 koronás bérek mellett lerongyolódtak. Kérik az idegfeszítő munkának napi öt órára való korlátozását és szanatóriumi kezelést a kidőlt napidíjasoknak. A kinevezett kezelőnők is követelik fizetésük megjavítását, mert hiába mond az igazgatóság bármit, azok is épp úgy nyomorognak, mint a napidíjasok, és azok sem elégszenek meg a mai világban csupán gombostűpénzzel… És ne tévessze szem elől a postaigazgató úr, hogy ma már nemcsak a gyárakban, hanem a postahivatalokban is ismerik a szolidáris erő hatalmát.
[…]
A Népszava csütörtöki számában akartunk részletesen beszámolni arról a mozgalomról, amely szerdán délelőtt 10-től 12-ig megakasztotta a főváros telefonforgalmát. Az agyoncsigázott, rosszul fizetett telefonkezelőnők szüntették be két órára a munkát, hogy tüntetésükkel magukra irányítsák azoknak a figyelmét, akik eddig nem törődtek helyzetükkel, hogy összetartásukkal jelezzék a további harcra való készségüket. A cenzúra megakadályozta a telefonkezelőnők mozgalmáról írt tudósításunk megjelenését. Letiltották a mozgalomról informáló híradást, holott erre hiába keresnének törvényes alapot. A kivételes törvények és ezek között a cenzúra működési körét megszabó rendelkezések csak arra hatalmazzák föl a cenzúra kezelőit, hogy olyasmit nyomhassanak el, ami a hadviselés érdekeit veszedelmezteti. A telefonkezelőnők mozgalma még a legerőszakosabb magyarázattal sem minősíthető olyan cselekménynek, amely a hadviselés érdekeit veszedelmezteti, a cenzorok tiltó rendelkezése tehát olyan visszaélés, amelyet minden jogállamban megtorolnának.
De nemcsak ezért kifogásoljuk a cenzorok intézkedését. A tilalom ellenére az egyik reggeli lap részletesen beszámol a telefonkezelőnők mozgalmáról és az összes délután megjelenő lapok szabadon írnak a telefonközpontokban történt eseményekről. Nem tudjuk, hogy ami tegnap sérelmes volt a hadviselés érdekeire, miért nem veszedelmes ma és a legélesebben tiltakozunk az ellen, hogy éppen bennünket gátoljanak meg olyan események ismertetésében, amelyek közérdekűek.
Nem egyszer tapasztaltuk, hogy a Népszava kivételes elbánásban részesül. Különösen a sztrájkmozgalmak ismertetését tiltja meg a cenzúra, olyan sztrájkmozgalmakét is, amelyek a hadviselésre teljesen közömbösek. Gyakran előfordul, hogy amit nálunk letiltottak, más lapokban megengedték a közlését. Ha a cenzúra nem tud érvényt szerezni a rendelkezéseinek, ha nem tud egységesen eljárni, mi nem viseljük majd erélytelen és kapkodó eljárásának a hátrányait, hanem a törvényes rendelkezésekhez ragaszkodva, csakis azokat a cikkeket mutatjuk be, amelyek a hadviselés érdekeit esetleg sérthetik.
Megírtuk a csütörtöki Népszavában azokat a botrányokat, amelyek a telefonközpontokban lejátszódtak. Egyedül mi írtuk meg, mert az erről szóló tudósítást nem mutattuk be a cenzúrának. Tudósításunk érthető felháborodást keltett az egész fővárosban. A rendőrség főkapitánya rögtön megindította a nyomozást és máris elcsapták azt a postafőtisztet, aki tapintatlan eljárásával a botrány főokozója volt. A rendőrség megcáfolja azt, hogy közegei bestiális durvasággal ütötték-verték a telefonkezelő-nőket. Elismerik, hogy nagyon sokan rosszul lettek, hogy a mentőknek is dolguk akadt, de azt mondják, hogy ez csak az ijedtség hatása alatt történt. A rendőrök és detektívek a főkapitányság állítása szerint tapintatosan nyomultak be a társalgóba, de a telefonkezelőnők ennek ellenére tömegesen ájultak el, számosan hosszú ideig majd nem tudnak dolgozni, olyan betegek lettek.
Utánajárunk majd a dolgoknak. Nem hisszük, hogy csupán a beteges képzelődés mondatta el azokat a rémségeket a telefonkezelőnőkkel, amelyekről a szerkesztőségünkben járt nők beszéltek. De ha elfogadjuk a rendőrség védekezését, akkor arra kérünk feleletet, milyen állapotok lehetnek ebben a magyar királyi mintaintézményben, ha néhány rendőr megjelenése a tömegfélelem olyan jelenségeit mutatja, mint amelyet a József-központban tapasztaltak. Az államrendőrség vizsgálata csak megerősíti a telefonkezelőnők követeléseit. Csak agyondolgoztatott és rosszul táplált nők között fordulhatnak elő olyan tünetek, mint amelyeket a telefonközpontban a vizsgálat megállapít.
Mára az is tisztázást nyert, hogy a telefonkezelőnők valamennyien beszüntették a munkát, hogy a rendőrséget a telefonközpont vezetőinek hazug jelentése alapján vezényelték a társalgóba. Ilyen körülmények között joggal fölvethetjük, hogy rendjén van-e a rendőrségnek ilyetén való fölhasználása. A József-központban nem volt semmiféle zavargás, mégis egy csomó rendőrt vezényeltek a csöndben beszélgető telefonkezelőnők közé. Nem kellett volna előbb meggyőződést szerezni, hogy joga van-e a rendőrségnek közbelépni? Mert a rendőrség senkit sem kényszeríthet munkára és visszaél hatalmával, ha brutális megfélemlítés eszközeivel akarja a sztrájkolókat munkára kényszeríteni.
Egyelőre ennyit a rendőrség és a cenzúra szerepéről. Az eseményekre még visszatérünk.
