A magántisztviselők nagy reményeket fűztek az 1917. júniusi kormányváltáshoz: abban bíztak, hogy az ún. panaszbizottság intézményét közel másfél év után végre rájuk is kiterjesztik. És ebben nem is kellett csalódniuk: a Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége kérésére az újonnan kinevezett honvédelmi miniszter napokon belül meghozta az erről szóló rendeletet. A katonai felügyelet alatt álló üzemekben így már nemcsak a munkásoknak, hanem más dolgozóknak, az alkalmazottaknak is módjukban állt munkajogi problémáikat és követeléseiket a hivatalos egyeztető intézmény elé terjeszteniük – ahol jó eséllyel számíthattak panaszuk kedvező elbírálására.
A Népszava természetesen üdvözölte az új kormány „első szociálpolitikai tettét”, amely már megfelelt – az ebből a szempontból is mintaadó – német és osztrák szabályozásnak. A baloldali lap tanulságként a szervezkedés hatalmas erejét emelte ki, amely a legerősebb fegyver a munkáltatókkal szemben, és amellyel el lehet érni a kívánt kormányzati beavatkozást is. Ugyanakkor a szociáldemokraták szemében az elért siker csak egy újabb lépés volt abban a küzdelemben, amelyet a munkajog rendszerének gyökeres reformjáért vívtak. Ezért az új rendelet üdvözlésével együtt két újabb, sürgős intézkedést követeltek: ne csak a magán, hanem az állami üzemekre is terjedjen ki a panaszbizottság hatásköre – megint csak a német és osztrák példára hivatkozva –, továbbá a bányamunkásoknak legyen igazi, független képviselete az ő ügyeiket intéző panaszbizottságban.
Felhasznált irodalom:
A magántisztviselők Panaszbizottsága = Népszava, 1917. június 21.
Készítette: Ignácz Károly
Népszava, 1917. június 21.
A magántisztviselők Panaszbizottsága
Kiterjesztették a panaszbizottsági rendeletet a magántisztviselőkre
1915. [sic! helyesen 1916.] január 17-én léptette életbe a katonai fölügyelet alá helyezett üzemek munkásaira nézve a honvédelmi miniszter a Panaszbizottság intézményét. Bárha a katonai fölügyelet nemcsak a munkásokra, hanem különböző üzemekben alkalmazott magántisztviselőkre is kiterjedt, a magántisztviselőknek a régi kormány nem adta meg a jogot, hogy munkaföltételeik javítása érdekében panaszkodhassanak. Meg voltak kötve anélkül, hogy helyzetük javítása érdekében a kormányzat bármit is tett volna.
Több mint egy éve folytat a magántisztviselők szakszervezete, a Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége lankadatlan küzdelmet a Panaszbizottság intézményének a magántisztviselőkre való kiterjesztése érdekében. A magánalkalmazottak májusi kongresszusa is erőteljesen követelte a lehetetlen helyzet megszüntetését. Sem a német, sem az osztrák törvény nem tett különbséget munkások és magántisztviselők között. Csak a magyar rendelet állította föl a magántisztviselők hátrányára ezt a hihetetlen megkülönböztetést.
Az új kormány kinevezése után azonnal sürgönyt intézett a Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége a minisztériumhoz a magántisztviselői Panaszbizottság ügyében. Az új kormány sietett a régi vajúdó kérdést a magánalkalmazottakra nézve kedvező irányban megoldani. Elrendelte a Panaszbizottságnak a magántisztviselőkre való kiterjesztését. Megadta a magántisztviselőknek is azt a jogot, hogy a Panaszbizottság előtt követeljék fizetéseiknek fölemelését, ha a munkáltató nem veszi figyelembe a megélhetési viszonyoknak a háború következtében beállott rosszabbodását, vagy ha különböző vállalatok között az azonos munkáért járó fizetés tekintetében indokolatlan eltérés mutatkozik. Ugyancsak meghagyja a rendelet a túlmunka díjazását és túlmunkáért járó díjnak 20 százalék pótdíjjal való megtoldását.
Az új kormánynak ezt az első szociálpolitikai tettét, amellyel a régi rendszernek egy nagy bűnét tette jóvá, csak örömmel üdvözölhetjük. A hadfölszerelő üzemek tisztviselőinek, mérnökeinek és művezetőinek a helyzetét a munkáltatók rendkívüli mértékben kihasználták. A háború fényes szemléltető oktatást adott azoknak az elfogult és osztálytudat nélkül élő magántisztviselőknek, akik azt hitték, hogy ők nem munkások, hanem „urak”. A munkáltatók ezekkel az urakkal szemben igazán nem úgy viselkedtek, mintha ők is urak volnának. Hanem úgy viselkedtek, ahogy munkáltatók szoktak szervezetlen munkásokkal szemben.
Kihasználták szervezetlenségüket és kihasználták védtelen és megkötött helyzetüket. Ugyanúgy viselkedett a kormány is, mint a munkáltatók. Amíg a magánalkalmazottak rétege öntudatra nem ébredt, addig a kormány nem adott jogot ennek az úri osztálynak. Nem adta meg a szervezetlen „úrnak” még azt a jogot sem, amit megadott a szervezett munkásnak.
Az elnyomott, a háborús drágaság hatása alatt éhező és nyomorgó tisztviselői réteg végre megmozdult. Az eleddig néma tisztviselők legyőzték az álszemérmet és nem szégyenlették a hangos panaszkodást és a szocialista munkásság fölállította szakszervezeti minta követését. A társadalmi élet egyik alaptörvénye, hogy minden társadalmi csoportnak annyi joga van, amennyi a hatalma. Ezt a lassalle-i igazságot most a magántisztviselők is érezhetik. Nagyarányú megmozdulásukkal és a magánalkalmazotti szakszervezethez való csatlakozásukkal egyidejűleg kapják meg azt a jogintézményt, amely őket, az „urakat” másodrangú állampolgárokból előlépteti és a munkásokkal egyenjogúsítja.
A Panaszbizottság intézményének a kivívása is csak a szervezettség erejével történhetett meg. A Panaszbizottság fegyverének a kihasználása, a Panaszbizottság segítségével a magánalkalmazotti életviszonyok javítása szinten csak a szervezet, mégpedig a gyári alkalmazottak nagy részét magában foglaló szervezet segítségével mehet csak végre. Csak az ilyen szervezet tekintheti át a munkapiacot, csak az ilyen szervezetnek lehet tudomása a különböző üzemekben való eltérésekről és csak a minden munkáltatói befolyástól mentes szervezet lehet a tisztviselők érdekeinek igazán hivatott, energikus képviselője. Minden magántisztviselői Panaszbizottságot érintő ügyben fölvilágosítást ad a tisztviselők részére a Magántisztviselők és. Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége (Erzsébet körút 41).
A magántisztviselői Panaszbizottság ügyével azonban mi távolról sem látjuk a háborús munkajog kérdéseit megoldva. Amint pártunk legutóbbi kongresszusán követeltük, úgy ezúttal is hangsúlyozzuk a munka mai rendszerének gyökeres reformját. A katonai fölügyelet kérdése, a Panaszbizottság összeállítása, a kilépéssel kapcsolatos kérdések és egy egész csomó más probléma vár itt alapos megoldásra. Míg azonban a kérdések egész tömege megoldást nyer, a Panaszbizottság a mai formájában is kiterjesztendő az összes megkötött és függő helyzetben lévő munkásokra és alkalmazottakra. A munkásság a legnagyobb sérelmének tekinti, hogy a kincstári üzemekre, ellentétben Németországgal és Ausztriával, nem terjed ki a Panaszbizottság hatásköre. Súlyos sérelmünk továbbá, hogy a bányamunkásokat a Panaszbizottságban még mindig a társláda, azaz egy teljesen a bányaigazgatóságtól függő intézmény képviseli. Ezek a pontok azok, amelyekben a kormánytól épp oly sürgős beavatkozást kérünk, mint amilyen történt a magántisztviselők Panaszbizottságának ügyében.
