A sajtó a háború kitörésétől kezdve folyamatosan beszámolt a hátország társadalmi szerepvállalásáról. Hadikórházak alakultak és kórházvonatok indultak, pártok és jótékony egyletek nevében segélyalapok szerveződtek a rokkantak és a kereső nélkül maradt családok számára. A tél közeledtével megkezdődött a gyűjtés a katonáknak: lábbeli, meleg ruha, fogyasztási cikkek, például cigaretta került a csomagokba. Amikor már látszott, hogy a fronton karácsony is lesz, szépen egységesített ajándékcsomagok küldésére is indult mozgalom. Úgy tűnt, az ország egységesen a harctér mögött áll.

Ezeknek a kezdeményezéseknek az egyik fő feladata a tényleges segítségnyújtás mellett éppen ez volt: demonstrálni, hogy az ország egységes, a harci erőfeszítést mindenki vállalja. A megpróbáltatások nemhogy eltántorítanák Magyarországot a háborútól, épp ellenkezőleg. Megerősítik a szolidaritást, mindenki számíthat rá, hogy segítséget kap a nehézségek leküzdéséhez. Az egységbe forrt nemzet erejét szegezik szembe a külső veszedelemmel. Nem véletlen, hogy a segélyakciók és egyletek a társadalom szinte teljes körét és intézményeit reprezentálták. A pártokat, az ebben a formában hagyományos szerepüket eljátszó nőket, a szakmai szervezeteket, egyházakat, helyhatóságokat, a gazdag vállalkozókat, a híres embereket, sőt a munkásokat is, igaz, az ő akcióik csak messziről nézve képezték részét a nagy nekibuzdulásnak. Az üzenet mindenki számára egyértelmű lehetett: nemcsak a mozgósítottak harcolnak, hanem a hátország is mozgósítja magát.

Mindez azonban csak az egyik vetülete a háború okozta társadalmi átalakulásnak. A társadalom mozgósítása valóban elengedhetetlen volt a sikeres hadviseléshez. A folyamat azonban nehezen visszafordítható változásokat is elindított állam és társadalom viszonyát tekintve a hadviselő államok mindegyikében, noha ezek hatása, jórészt győzelem és vereség függvényében eltérő lehetett. Bár a háború leglátványosabb kísérőjelensége az állami beavatkozás kiterjesztése volt (árszabályozás, stratégiai fontosságú nyersanyagok kereskedelmének korlátozása, hadi felvásárlás, ellenséges tulajdon zár alá vétele stb.), az egyre hatalmasabb állam sem volt képes megbirkózni minden feladattal. Már csak azért sem, mert valójában teljesen felkészületlenül állt szemben mindazzal, ami a hátországban történt.

Közhely, hogy a hadviselő felek rövid háborúra számítottak. Ennek megfelelően alábecsülték mind a várható veszteségeket, mind pedig azt, hogy milyen hosszú ideig kell pótolni a mozgósított tömegeket. Noha voltak például jogszabályok arra, hogy a hadbavonultak családjának jövedelmet kell biztosítani, az csak csekély mértékű volt és a költségvetésben nem is állt rendelkezésre fedezet ennyi érintett ilyen hosszú ideig tartó ellátására. Más kérdésekre pedig eleve nem is gondoltak a politikusok, főként a bevonulás nyomán fellépő, tartós és ezúttal béremeléssel sem enyhíthető munkaerőhiányra, ami másik oldalról nehezítette a lakosság megélhetését.

Hamar kiderült azonban az is, hogy nem csupán a hátországban maradottak megélhetésének közvetlen problémáival kell szembenéznie a hadviselő államoknak. A rokkantak visszavezetése a polgári életbe, az árvák gondozása, a sebesültek ápolása, a járványok elleni fellépés, az árszabályozás és a hadsereg részére történő felvásárlása nyomán megjelenő feketepiac (ahol persze a megszállás során nem egészen törvényesen eltulajdonított javak is megjelentek) leküzdése olyan erőfeszítéseket kívánt, amire egyik hadviselő fél sem volt felkészülve. A kialakítandó szociális intézmények működtetésére, a megfelelő intézkedések végrehajtásához nem csupán a jogszabályok hiányoztak sok esetben, de nem állt rendelkezésre kellő állami kapacitás sem. A sokféle társadalmi szerepvállalás éppen ezt pótolta, vagyis az állam ezeken a területeken bekövetkezett csődjét, esetleg csak kapacitáshiányát.

Bár a jelenség minden hadviselő államban megfigyelhető volt, a politikai berendezkedés, az egyes kormányok helyzete vagy az államszervezet természetesen befolyásolta, hogy milyen mértékben, illetve milyen területeken vette át társadalmi szerveződés az állami funkciókat. Oroszországban például a háború első néhány hónapját követően, miközben a polgári kormányzatot a hadseregnek rendelték alá, már teljes mértékben összeomlott az állam működése (pedig hol volt még a forradalom) és az újjászervezésre lényegében az államot megkerülve, szakmai, esetleg nemzeti szervezetek révén került sor. Ez egészen odáig terjedt, hogy a vasútállomásokon az egészségügyi szakmai szervezet tagjai ellenőrizték az utazókat a járványok terjedésének megakadályozására, a betegek kezelés alá vonása érdekében.

Magyarországon a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy a katonai szervek fölött is ellenőrzést gyakorolhasson, vagy legalább elkerülje a civil közigazgatás alárendelését, nem is sikertelenül. (Ebben jelentős szerepe volt Tisza István miniszterelnök erélyes fellépésének is, aki helyi jelentőségű ügyek kapcsán is közbenjárt Bécsben.) A szaporodó segélyegyletek, hadikórházak persze jelezték: a társadalomnak itt is mind több feladatot kell magára vállalnia.

A Monarchia osztrák felében a helyzetet bonyolította a tagolt közigazgatási és politikai berendezkedés, a törvényalkotói hatáskörrel is rendelkező koronatartományok rendszere, illetve a nemzeti mozgalmak sikeres intézményesülése. Számos szociális intézményt nem az állam, hanem ezek a nemzeti aktivisták szerveztek meg, nem titkolt módon saját nemzeti célkitűzéseiket is szolgálva. Az árvagondozás például szinte kizárólag nemzeti alapon szervezett módon történt, a gyerekeket természetesen a megfelelő nemzeti szellemben nevelve, de a segélyezés is gyakran párosult nemzeti „neveléssel”.

Mindez persze hosszabb távon nem egyszerűen csak átalakította az állam és a társadalom viszonyát, egyes területeken sokkal nagyobb hatalomhoz juttatva az utóbbit, még akkor is, ha más vonatkozásban viszont soha nem látott mértékben kiterjesztette az állam befolyását. Az állam egyre látványosabb diszfunkciói – amit csak fokozott az 1916-ot követő totális mozgósítás, hiszen még az addigiaknál is jobban alárendelte az állam és társadalom működését a hadviselésnek – nem csekély mértékben járulhattak hozzá a háborús erőfeszítések hatására bekövetkező összeomlásokhoz is. A cári Oroszország lényegében jóval azelőtt bebizonyította, hogy nemcsak képtelen megbirkózni a kihívásokkal, hanem egyenesen akadálya a háborús társadalom működésének. Miután a cár elszalasztotta a pillanatot, hogy egy új kormány révén szervezze át a birodalmat, a forradalomnak nemigen maradt alternatívája. A Monarchiában az új uralkodó, IV. Károly hasonló helyzetbe kerülve hasonlóan döntésképtelen volt, birodalmának sorsa szintén a felbomlás lett, méghozzá olyan társadalmi választóvonalak mentén, amiket az új társadalmi szerepvállalás is megerősített és támogatott. Ahol egy állam véget ért, immár tényleg csak a társadalomra lehetett számítani.

 
Felhasznált irodalom:
Joshua Sanborn: Imperial Apocalypse: The Great War and the Destruction of the Russian Empire. Oxford University Press, 2014.
Tara Zahra: Kidnapped Souls. National Indifference and the Battle for the Children in the Bohemian Lands 1900–1948. University of Chicago Press, 2008.
Pieter M. Judson: Guardians of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria. Harvard University Press, 2006.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Napvilág, 2008.

 
Készítette: Egry Gábor