A nagy háború tömeges méretei, a hadműveletekhez szükséges, korábban nem tapasztalt áldozatvállalás a gazdaságnak és társadalomnak korábban soha nem látott állami befolyását, irányítás alá vonását jelentette. Ennek azonban minden hadviselő országban megvolt a maga nem szándékolt következménye is. Azokon a területeken, ahol az állami szervezés nem volt sikeres vagy a háború szempontjából másodlagosnak bizonyult és nem jutott rá elég állami forrás, a társadalomnak kellett egyre komolyabb szerepet vállalnia. Bár az utóbbira a leggyakoribb példát a szociális ellátások, a rokkant- és árvaügy jelentette, mégis, bármilyen meglepően hangozzék, még a hadműveletek szempontjából kulcsfontosságú egészségügyben is bekövetkezhetett az állami fellépés teljes kudarca. Oroszországban például az első háborús év után a szakmának kellett az alapoktól újjászerveznie az ellátást.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában vagy éppen a szövetséges Németországban a helyzet nem fajult el ennyire. Az egészségügyi ellátás súlyos kapacitáshiánya azonban szinte az első perctől kezdve érezhető volt, még ha ezt több-kevesebb sikerrel álcázták is háborús lelkesedések. Az egyre-másra nyíló jótékony célú, magánadományokból működő kórházak mögött természetesen legtöbbször valódi áldozatkészség állt, még az olyan, ma már abszurdnak hangzó esetekben is, mint a Függetlenségi vagy a Munkapárt kórházai. A helyzet azonban mégis az volt, hogy ezekre a kezdeményezésekre azért volt szükség, mert az állam képtelen volt kellő emberi és anyagi erőforrásokat biztosítani ilyen rövid idő alatt, ezért az állami feladatok egy részét a társadalmi szerveződéseknek kellett átvenniük, hiába volt az egyre erőteljesebb állami fellépés. Tipikusan ilyen intézményeknek bizonyultak az ún. kórházvonatok – és nem csak a Monarchiában.
Ezek a mozgó kórházak a sebesülteknek a frontról történő elszállítását segítették, megfelelő orvosi ellátás mellett. A tudósítások szerint a jól felszerelt és kényelmes szerelvények a valóságban nemigen biztosítottak jobb körülményeket egy tábori kórháznál, különösen, ha a személyzet kapacitása már nem volt elegendő a betegek ellátáshoz, vagy nem rendelkeztek elegendő gyógyszerrel, kötszerrel, fájdalomcsillapítóval. Komolyabb műtétek elvégzéséről természetesen nem lehetett szó, a nyolcfős kórteremvagonok lakóinak életét pedig akár csak egyetlen, fájdalmával küzdő beteg is elviselhetetlenné tehette. Persze, a semminél mindez sokkal több volt és életeket is menthetett.
Az egyik legismertebb magánvállalkozást, a Kasselik-alapítványt Kasselik Jenő, egykori főhadnagy hozta létre. Apja, Kasselik Ferenc építész a halálakor, 1884-ben Pest legtöbb adót fizető polgára volt, fia az ő unszolására hagyott fel a katonai karrierrel. Jenő hatalmas, apjától örökölt vagyonából jelentős adományokat tett. Ezek közül kiemelkedett az a 13 millió (!) korona, amit 1910-ben, végrendeletében juttatott az alapítványnak bérházak építésére, hogy “asylum legyen oly, a műveltebb osztályhoz tartozó egyének számára, akik saját hibájukon kívül jutottak ínséges viszonyokra”. Ezt – a régi kifejezéssel élve – osztályönzést azonban elsöpörte a háború. A kórházvonaton minden katonának juthatott menedék.
Készítette: Egry Gábor
A Kasselik-alapítvány kórházvonata. = Pesti Napló, 1914. november 5.
A Függetlenségi Párt kórháza. = Pesti Napló, 1914. november
Kasselik Jenő emlékművének felavatása