Ahogy az történni szokott, az erdélyi menekültek kérdése a román csapatok vereségével, az idő előrehaladtával, az erdélyiek fokozatos hazatérésével és a politika fordulataival (pl. az orosz forradalom) egyre kisebb nyilvánosságot kapott. Alkalomadtán azonban továbbra is lehetőség adódott szimbolikus akciókra.
Az erdélyi menekültek megsegítése valóságos mozgósítási hullámot indított el a társadalomban. A labdarúgó szövetség sem akart mindebből kimaradni, így az október 1-jén, az Üllői úti pályán játszott magyar-osztrák labdarúgó mérkőzés bevételének felét erre a célra ajánlotta fel.
„A gépezet végre megindult. Meg kell állapítani, hogy a kormány és a főváros végre tudatára ébredt a menekülőkkel szemben való kötelességének és most már gondoskodás történik azokról a szerencsétlen emberekről, családokról, akiket a háborús veszedelem szülővárosukból, családi tűzhelyük mellől elkergetett.
A Nagy Háború hatalmas anyagi terhet jelentett mind az államnak, mind a magánembereknek. Utóbbiak nemcsak az áruhiánnyal és az általános drágasággal „adóztak”, de központi akciókban jelentős összegeket ajánlottak fel az egymást követő hadikölcsön-jegyzések örvén,
A világháború idején számos jótékonysági akciót, gyűjtést hirdettek meg. Gyűjtöttek a rászoruló családoknak, a hadiözvegyeknek és -árváknák, a megvakult és a haza védelmében megcsonkult, munkaképtelenné vált katonáknak. És persze gyűjtöttek az államkincstárnak – az újabb és újabb hadikölcsönök formájában.
Mikor az örökifjú költőt, Faludy Györgyöt a hosszú élet titkáról kérdezték, azt válaszolta, hogy sosem visel zoknit. Ezt a tippet még Einstein adta neki, miképp azt a tanácsot is, hogy a kopaszodást elkerülendő sosem szabad hajat vágatni.
A hadirokkantak visszavezetése a polgári életbe a háború első éveinek egyik legfontosabb kihívása volt. A segélyezést mindenki csak ideiglenes megoldásnak tekintette, ugyanakkor abban nem nagyon volt vita, hogy állami és társadalmi feladat minden eszközzel segíteni őket abban,
