1916 áprilisában Az Est egy oroszországi üzem sztrájkküzdelméről tudósított. Nem is akárhonnan, hanem a cári birodalom legnagyobb gyárából, a haditermelés szempontjából kulcsfontosságú szentpétervári Putyilov gyárból. A gyár később legendássá vált, hiszen szűk egy évvel később az akkori sztrájkok – illetve az, hogy a katonák nem voltak hajlandóak a sztrájkoló munkásokra lőni – adták az utolsó lökést az 1917. februári eseményekhez.
A sztrájkügy igen kényes kérdés volt a háború idején. Nemcsak a nagytőke számára volt nemkívánatos, de a kormányzat sem akceptálta a munkabeszüntetéseket, hiszen nemcsak veszélyeztették az egyre inkább állami ellenőrzés alá vont termelést, de a harci morálban is súlyos károkat okozhattak.
Magyarországon a háború esetére szóló kivételes és a hadiszolgáltatásokról szóló törvények (1914. évi LXIII. és LXVIII. tc.) biztosították az állami beavatkozás lehetőségét a gazdasági folyamatokba, és a hadüzemi munkások sztrájkjogának felfüggesztéséről is jogszabály rendelkezett 1916 telén. További törvények és rendeletek hada foglalkozott a nyersanyagellátás központosításával, az árak rögzítésével, illetve maximálásával, bizonyos anyagok beszolgáltatásával, és általában a termelés háborús üzemmódra való átállításával. 1916-ra például megszázszorozódott – 3000 fölé emelkedett – a hadianyagokat gyártó üzemek száma a Monarchiában. Az ebből a szempontból kulcsfontosságú üzemeket hadiigazgatás alá helyezték, vagyis nemcsak a termelést, de a piaci értékesítést is szabályozták. Cserébe az állam megszervezte ezeknek a gyáraknak a nyersanyagellátását. A hadiigazgatás egyben azt is lehetővé tegye, hogy az állam kivezényelje az adott üzemekbe a szükséges munkaerőt: a munkapad kvázi a civil lövészároknak felelt meg. 1915 végén már több mint 250 üzem működött ilyen módon. Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben a sztrájk különösen súlyos elbírálás alá esett. Ennek – 1916 elején – munkaügyi panaszbizottságok megalakításával igyekeztek is elejét venni, amelyekbe a szakszervezetek képviselőit is meghívták. Az érdekegyeztetés azonban nem volt zökkenőmentes: 1916. februárban a soroksári Lipták Gyárban, májusban a diósgyőri vasgyárban, júliusban a csepeli Weiss Manfréd gyárban sztrájkoltak a munkások.
A sztrájkhullám Oroszországba is eljutott: 1916 telén a szentpétervári Putyilov gyárban, az elektromos üzemegységben a szociáldemokraták által szervezett munkabeszüntetés résztvevői 70 százalékos fizetésemelést követeltek tekintettel a rohamosan emelkedő megélhetési költségekre és a fokozott munkaterhekre. A hatnapos sztrájk – amelyet a hajógyári részleg munkásai is támogattak – részleges sikerrel végződött. Ám az elégedetlenséget ez nem orvosolta, a néhány nappal később kibontakozó második sztrájkhullám 1916. február 23-án általános sztrájkba torkollott. Ahogy Az Est beszámolt róla, ezt – és a nyolcórás munkanap bevezetésének követelését – a hatalom már nem tolerálta, és kényszersorozással igyekezett megtörni a munkások ellenállását. Ám hiába vittek el 2000 embert, a következő napokban városszerte támogató sztrájkok robbantak ki, amelyben összesen 49 üzem 73000 munkása vett részt. Ám 1916-ban ezt még sikerült megfékezni.

Felhasznált irodalom:
Bryk.: A Putilov-gyár rabszolgái = Az Est, 1916. április 1.
Tempfli József: Magyarország ipara az első világháború idején.

Készítette: Takács Róbert