A háborúban a hadsereg ellátása elsőrendű cél volt, amelyet a hadigazdálkodásra való átállással biztosítottak. A hadiüzemekben dolgozó munkások épp ezért egyre növekvő nyomásnak voltak kitéve a háború előrehaladtával. Panaszaikat 1916 elején a magyar kormányzat egy új intézmény, a panaszbizottság létrehozásával próbálta meg orvosolni és egyben keretek között tartani a hadifelügyelet alatt álló munkások egyre növekvő elégedetlenségét.
A világháború elején a kormányzat a harcok szempontjából fontos üzemeket hadiüzemmé nyilvánította, ahol katonai szolgálati fegyelem uralkodott, így a munkások korábban kiharcolt jogainak többsége (tiltakozás, munkahelyváltás stb.) lényegében megszűnt. A zavartalan termeléshez ily módon biztosított rend azonban a háború elhúzódásával egyre kevésbé volt ilyen egyszerűen fenntartható. A munkaadók ugyanis könnyen ki tudták használni a helyzetet: úgy lehetett bért csökkenteni (vagy az árak emelkedése mellett nem növelni), fizetetlen munkaidőt növelni stb., hogy nem kellett munkásaik kilépésével vagy tiltakozásával számolniuk, illetve az utóbbit megkísérlők ellen könnyen eljárhattak (fegyelmi eljárás indítása, frontra küldés). Ráadásul a katonai felügyeletet egyre inkább olyan munkahelyekre is kiterjedt – mint például 1915 májusában a fővárosi köztisztasági szolgálatra, azaz a utcaseprőkre –, amelyek láthatóan nem kapcsolódtak túl szorosan a hadi tevékenységhez.
Mindezek nyomán – párhuzamosan az életkörülmények romlásával, a megélhetési nehézségek növekedésével – egyre nőttek a munkások és szervezeteik konkrét panaszai: gyakorivá váltak a különféle visszaélések, az egyes üzemekben tapasztalható önkényeskedések, miközben a szakszervezetek tiszteletben tartották a háborús előírásokat.
A beadvány, petíció vagy memorandum formát öltő munkáspanaszok a honvédelmi minisztériumba kerültek, amelynek vezetése egyre inkább érzékelte, hogy a zavartalan haditermeléshez ezeket a sérelmeket valahogy orvosolni kell. 1915 augusztusában létre is jött egy megbeszélés a Szaktanács képviselői és a honvédelmi miniszter, Hazai Samu között, ahol a miniszter jogosnak ismerte el a panaszokat, és ígéretet tett a szakszervezetek által kért panaszbizottságok felállítására.
Mindez, mint oly sok más esetben is, a német és osztrák „mintát” követve történt Magyarországon. Berlinben már 1915 januárjától működött hasonló egyeztető testület, míg Ausztriában a szociáldemokrata képviselők és a közös hadügyminiszter 1915 májusában kezdődő tárgyalásai után került sor munkásügyi panaszbizottságok felállítására.
A magyar kormányzat intézkedésére azonban még hónapokat kellett várni, végül csak 1916 januárjában született meg a honvédelmi miniszter rendelete „az üzem folytatására kötelezett vállalatoknál alkalmazott munkások szolgálati, bér- és munkaviszonyairól”. Ez írta elő az első, budapesti panaszbizottság létrehozását, amely a honvédelmi minisztérium hatósága alá tartozott. A bizottság elnökét a honvédelmi miniszter jelölte ki, tagjai a kereskedelemügyi miniszter képviselője, a katonai parancsnokság megbízottja, valamint a munkaadók és a szakszervezetek két-két képviselője. A panaszbizottságnak eleinte csak véleményező és egyeztető hatásköre volt, ha a „békés kiegyenlítés” nem sikerült, akkor a miniszter(ek) döntött(ek).
A panaszbizottságok működése csak lassan indult be, és az első időszakban nehézkes és túlzottan bürokratikus volt. Mindezek ellenére létrejöttük fordulatot jelentett a szakszervezetek és lényegében az egész munkásmozgalom világháborús történetében. A kormányzat ugyanis ezzel a munkásság hivatalos érdekképviselőjének ismerte el a szakszervezeteket, amelyeknek szerepet kell biztosítani a munkaügyi konfliktusok kezelésére létrehozott paritásos testületekben. Ez megnövelte a háború első két évében létszámában és erejében meggyöngült szakszervezetek tekintélyét és elismertségét, így 1916-tól a panaszbizottságok adta lehetőségeket kihasználva a szervezett munkások száma fokozatosan emelkedett. A szociáldemokrata lap, a Népszava így joggal tarthatta a panaszbizottság létrehozását a mozgalom sikerének, és erre utalva már 1916 januárjában is a közös fellépés fontosságát hirdette: „A szervezetlen munkások, íme, megtanulhatják, hogy minden tétovázásnál, minden siránkozásnál többet ér, több hasznot biztosít a szervezkedés, amely még nálunk is, a reakció hazájában is, hatalmat és ezzel kapcsolatban a munkások helyzetének javítását biztosítja”.
Felhasznált irodalom:
A panaszbizottságok = Népszava, 1916. január 19.
A hadifölügyelet alá tartozó gyárak munkásainak a figyelmébe! = Népszava, 1916. január 28.
A m. kir. honvédelmi miniszter 1916. évi 18.950. 1915. eln. 20/b. számú rendelete
A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Főszerk.: Varga Lajos. Budapest, 1999.
Varga Lajos: A magyar szociáldemokraták a háború „győzelmes” éveiben (1914–1916). = Múltunk, 2007/2. 164–222.
Készítette: Ignácz Károly