Budapest időrendben második főpolgármesterének nevét ma egyetlen fővárosi közterület sem őrzi – mindenkit vigasztaljon a tudat, hogy a család talán legismertebb tagjáét, Márkus Emíliáét ellenben igen. Mi történt (vagy nem történt) a fővárosban az ő vezetése alatt, azaz 1897 és 1906 között, ami miatt emlékezhet(ne) rá a budapesti polgár? Következzék egy szubjektív budapesti kronológia a regnálása éveiből:
1897-ben megkezdték a régi Belváros bontását.
1898-ban létrehozták a Teleki téri piacot.
1899-ben tartotta alakuló közgyűlését az FTC, és még ebben az évben a Magyar Színházban különleges vendég fordult meg Sarah Bernhardt személyében.
1900-ban lebontották a régi pesti Városházát, és ebben az évben indult a Huszadik Század című folyóirat.
1901-ben ötezer munkanélküli tüntetett a fővárosban, és felépült a Postatakarékpénztár palotája.
1902-ben a törvényhatósági bizottság Széll Kálmán miniszterelnökhöz fordult, enyhítené a köznyomort és legalább közmunkával segítse a rászorulókat.
1903-ban megnyílt az Erzsébet-híd.
1904 áprilisában országos vasutassztrájk volt – ami a fővárosi Rákosrendezői pályaudvarról indult.
1905-ben Márkus a törvényhatósági bizottsággal együtt támogatta egy általános, egyenlő és közvetlen választójogon és titkos szavazáson alapuló új választási törvény létrehozását – rögtön a szeptemberi „Vörös péntek” után, mikor több tízezer fővárosi munkás tüntetett a választójog törvénybe iktatásáért.
És szintén 1905 volt az az év, amikor átadták a Halászbástyát, felszentelték a lipótvárosi Szent István Bazilikát és elkészült a Szabadság téren a Tőzsdepalota.
Mindezekért talán megérdemelne egy picinyke közteret – szobra már van a Fiumei úti temetőben: a már emlegetett Stróbl Alajos szobrászművész készítette.
Készítette: Kaba Eszter
Márkus József halála. = Pesti Hírlap, 1915. március 11.
Márkus József országgyűlési képviselő, a székesfőváros nyugalmazott főpolgármestere szerdán éjjel Budapesten hatvanhárom éves korában meghalt. A főváros közéletének egyik rendkívül tevékeny és érdemes munkása költözött el vele az életből, akinek érdekes, hatalmas szál alakját rokonszenves egyéniségéért is széles körben övezte tisztelet. Budapestnek számos alkotása fűződik az ő nevéhez, nagy dologbeli tudásához és kitűnő hozzáértéséhez. Szombathelyen született 1852-ben. Középiskolai és jogi tanulmányai elvégzése után a hírlapírói pályára lépett. A fővárosi ügyeket látta el a szerkesztőségi asztalnál és feltűnt a hivatottságával. Búcsút mondva az újságírói pályának, 1875-ben fogalmazó-gyakornok lett a fővárosnál, ahol négy év múlva már mint tanácsjegyző működött. A közraktárak és az elevátor létesítése körül kifejtett derekas buzgalom munkásságáért az érdemkereszttel tüntették ki. Utóbb főjegyző lett és 1890-ben a főváros közigazgatási bizottsága kinevezte tanácsossá. Noha a legfiatalabb tanácsos volt, 1894-ben megválasztották alpolgármesterré. Ebben a minőségében különösen a kerületi elöljáróságok újjászervezése körül szerzett sok érdemet.
Kammermayer polgármester nyugalomba vonulásakor, 1896-ban polgármester, és 1897-ben, Ráth Károly halála után főpolgármester lett. Erről a tisztségről 1906 elején lemondott és 1910-ben föllépett képviselőnek a főváros VII. kerületében, ahol Morzsányi Károly örökébe lépett, akinek pártjával annyi közösséget tartott. A képviselőházban tagja volt a közigazgatási és pénzügyi bizottságnak. Kossuth Lajos halálakor ő vezette a főváros küldöttségét Torinóba. Érdemei elismeréséül megkapta a királyi tanácsosi címet, azonkívül kitüntették a Lipót-rend lovagkeresztjével és kinevezték élethossziglan a főrendiház tagjává.
A birtokosa volt több külföldi rendjelnek is. A legutóbbi időben már csak ritkán szerepelt a nyilvánosság terén.
Hat hét óta betegeskedett. Először a Szent István kórházba vitték, ahol műtétet hajtottak rajta végre és azután átszállították a Pajor szanatóriumba. Állapota szerdán este válságosra fordult és orvosai látták, hogy elkerülhetetlen a katasztrófa. Éjfél tájban fölvette a halotti szentséget és fél kettőkor lehunyta a szemét örök álomra. Halálos ágyánál ott volt a leánya, Márkus Lili, az ismeretes nevű zongoraművésznő, a fia, dr. Márkus Jenő fővárosi tanácsos, és a húga, P. Márkus Emília, a Nemzeti Színház művésznője.
