A dán vaj már az I. világháború idején olyan fogalom volt, mint a rendszerváltás idején a smörgåsmargarin. Nem is csoda, hiszen a hazai tejtermékkínálat 1916-17-re már valójában nem is nevezhető kínálatnak, olyan mértékű lett az áruhiány. A még létező élelmiszerek forgalmát és árát is szabályozta az állam – a dán vaj pedig a Budapesti Hírlap beszámolója szerint olyan mértékben uralta a hazai piacot 1917 elején, hogy a vaj árának maximalizálásakor is a dán vaj árából indultak ki.
Sőt, nemcsak a dán vaj volt fogalom, de maga Dánia is a bőség (fél)szigeteként jelent meg a leírásokban. Az Est 1917 eleji riportja dőzsölő parasztokkal, jóllakott béresekkel „hergelte” a fővárosi olvasókat: „A dán paraszt gazdag. Ebben a faluban négy milliomos és tizennyolc gazdag ember van, de a béres is megkeres lakásán, ételen kívül évi hatszáz (dán) koronát, a napszámbér öt (dán) korona. Magyarországi (békés!) fogalmaknak elképzelhetetlen, hogy mennyit és mit esznek Dániában az emberek. A magyar paraszt kenyérből, a lót krumpliból, a román kukoricából él. A dán paraszt vajból és húsból. Mit eszik a dán béres? Reggel fél hatkor kávé tejjel és zsemlével. Fél kilenckor reggeli: hús és burgonya, vagy vaj, sajt és szalonna. Délben ebéd: leves, hús, főzelék. Ebéd után fél kettőkor: kávé tejjel (legalább két csésze). Este hatkor hús, sajt, szalonna, tojás vajjal fehér kenyéren. Ötször eszik napjában a dán paraszt, és húst háromszor.” Képzelhetjük akkor, hogy élhetett egy margarinkirály.
1917 nyarán, amikor az élelmezési hírek közt előkelő helyre került a vajkérdés és a dán vaj, nem arról volt szó, hogy az addig szinte elérhetetlen termék újra a budapestiek asztalára kerülhet. Hanem arról, hogy a korábban, ha drágábban is, de elérhető termék utánpótlása veszélybe került. Mi lesz a dán vajjal, ha nem lesz? – így szólt a kérdés, és terjedtek a rémhírek – persze az ilyen hírekre adott lakossági pánikreakciók nagyon nem kívánatosak a háború idején. Igaz, az import valóban nem lett könnyebb: Az Est szerint a korábbi 8-10 napos szállítási idő a háromszorosára nőtt a háború alatt, hiszen a vasúthálózaton a kereskedelmi érdekek másodlagosnak számítottak. A behozott vaj felett a Haditermény Rt. rendelkezett, de a főváros ellátásban szabályozó szerepe a Közélelmezési Hivatalnak volt. A kettő pedig nehezen tudott megegyezni, hogy a fővároshoz tartozó községi élelmiszerüzletek és a tejcsarnok-fiókok vagy – ahogy a Haditermény szerette volna – a normál nagy- és kiskereskedelmi hálózat hozza forgalomba a vajat.
Az Est persze bulvárlaphoz méltó egyszerűséggel fordította le a fenti huzavona következményét: ti dolgoztok, ők emelik a maximált árat, drágább lesz a vaj. De ha sokáig húzódik, meg is romlik: „Ezalatt a vaj, mely dán létére nem érti ezt a magyar perpatvart, szép lassan baktat a természet által előírt bomlási processzus útjain, amiben nagy támaszára van a jó meleg nyári idő.”
Persze a vaj ára megemelkedett (ehhez a maximált árat is emelni kellett), és tízdekás kiszerelésben 1917 júniusának második felében már hozzá is juthatott a nagyérdemű. Ám 1917 őszén már újra gondok voltak a dán vaj körül: „Dán vaj kevés van, kereskedésekben csak véletlenül kapható, a fővárosi élelmiszerüzem bódéinál pedig háromórai ácsorgás után juthat 10 deka dán vajhoz a fogyasztó, olyankor, amikor véletlenül van áru. A dán vaj detail-árát újabban 15,70 koronára emelték fel, egy év alatt tehát éppen száz százalékkal drágult az importált vaj ára.”

Felhasznált irodalom:
A tej és tejtermékek fogyasztásának szabályozása = Budapesti Hírlap, 1917. január 18.
A dán békesség falujában = Az Est, 1917. január 4.
Lesz megint vaj, de megdrágul = Az Est, 1917. június 3.
Nagy tülekedés a vaj körül = Az Est, 1917. június 6.
Holnaptól kezdve kapható a dán vaj = Az Est, 1917. június 17.
Miért nincs vaj és sajt? = Az Est, 1917. október 6.

Készítette: Takács Róbert