II. Vilmost sötét, soviniszta, reakciós uralkodóként őrizte meg a kulturális emlékezet, de nem ritkán ábrázolják a német császárt pokoli erőkkel bíró gonoszként is, akinek szúrós tekintetétől kristálypoharak törtek szét, és csillárok szakadtak le, ha belépett egy táncterembe. De vajon milyen kép élt róla egykorúan, az 1918-as magyar sajtóban? Az 1913-as uralkodói jubileuma után ezúttal trónra lépésének harmincadik évfordulóját vettük szemügyre.
Uralkodása huszonötödik évében a magyar lapok a világ nagy békepolitikusaként ünnepelték II. Vilmos német császárt (1859–1941), a nemzeti egységet megtestesítő olyan uralkodóként, aki egész életét a német népnek, és egész lényét a világbékének szenteli. Aki Marokkóba is mindig csak ellentéteket elsimítani utazott és nem tehet róla, hogy kétszer is válság támadt a nyomában, és akit még a „hazátlan bitang” szocialisták is tisztelnek és elismernek. Legalábbis az establishmenthez tartozó konzervatív és liberális lapok szerint, ugyanis a rendszeren kívül álló szociáldemokratákat képviselő Népszava nem győzte hangsúlyozni, hogy a kizsákmányoló „üzleti királyság” „uralkodói típusát” megtestesítő német császár nem tartja a nemzet részének hazája legnagyobb pártját, a magyarországi szociáldemokratáknak mintát és példaképet jelentő Németországi Szociáldemokrata Pártot (SPD).
Öt évvel később, 1918 nyarán azonban a világ és benne Németország helyzete is radikálisan más volt, mint 1913-ban: a Szovjet-Oroszországgal kötött breszt-litovszki „rablóbékét” követően – amelyet Sebastian Haffner a Német Birodalomnak az első világháborúban elkövetett ötödik főbűneként jelölt – soha nem látott méreteket öltött a német uralom kiterjedése: „az Északi-tengertől a Perzsa-öbölig, Ostendétől az Azovi-tenger partjáig, maholnap talán Szibériáig”. Ez a kontinensnyi terület hivatalosan II. Vilmos, valójában ekkor már a Hindenburg–Ludendorff katonai diktátor-páros uralma alá tartozott, csakhogy betekintsünk a bársonyfüggöny mögé. A császár ugyanis nem bírta a terhelést, és gyakorlatilag már a háború elején idegösszeroppanást kapott, az irányítást pedig átvették a tábornokok. Azt pedig tudjuk, hogy mit mondott róluk Clemenceau – „a háború túl fontos ahhoz, hogy tábornokokra bízzuk” –, de az kevésbé ismert, hogy mit írt 1914 őszén a „militarizmusa” miatt a kulturális emlékezetben annyira démonizált II. Vilmos: „A vezérkar semmit nem közöl velem és nem is kérdez meg engem. Nagyon tévednek, ha azt képzelik, hogy én irányítom a hadsereget. (…) Teát iszom és fát fűrészelek és sétálok és aztán időről időre megtudom, hogy ez és ez történt, egészen az urak kénye-kedve szerint.” Később ezen kevésbé „uralkodói” elfoglaltságokhoz csatlakozott levelezése Houston Stewart Chamberlain fajelméleti ideológussal, és az a passziója, hogy egyre jobban elmélyedt a zsidó-szabadkőműves világ-összeesküvés tanulmányozásában – hiszen nyilván a világháborút is ők robbantották ki. Amelyből ekkor már nem volt sok hátra: ugyan látszólag Németország sose volt annyira hatalmas, mint 1918 nyarán, azonban az uralkodó berlini ünnepséggel, hódoló látogatásokkal és dísztáviratokkal ünnepelt júniusi jubileumát kevesebb mint két hónap múlva követte a német hadsereg augusztus 8-i „fekete napja”. Mit érzékelhettek a császár háttérbe szorulásából a magyar lapok olvasói? És ha a magyar lapok erről nem írtak semmit, mivel magyarázták azt, hogy a világ legnagyobb „békepolitikusa” egy világháborúba vezette Németországot?
Rákosi Jenő lapja, a Budapesti Hírlap ünnepi vezércikke emlékeztetett is a legutóbbi jubileum óta eltelt korszakváltó időre, amely szükségszerűen nyomott hagyott a császáron, aki korábban „mindig a béke megőrzőjének bizonyult”. „Öt év telt el azóta, öt olyan év, hogy hozzáfoghatón jelentős és végzetes fél évtizedet nem ismer a világtörténelem”. Most „II. Vilmos császár négy év óta hadban áll a világ négyötödrészével, diadalmasan bevitte csapatait Oroszország szívébe, eltaposta útjából a hitszegő és eladó Belgiumot, megbüntette a revans őrületében gyújtogató Franciaországot, megtanította a legyőzhetetlen Angliát félni és rettegni és komor sejtelmekkel tekinteni a bizonytalan jövőbe, elküldötte fürge és félelmetes búvárhajóit a messze Amerika vizeire. De bárha úgy jár előttünk mint Mars Gradivus, a hadak ura; bár úgy festik ellenségeink, mint a vérontás fúriáját, a hun vérszopót, az ázsiai satrapát: szívében ma is gyöngéden ápolja a Béke kultuszát, és bizonyos, hogy a füstölgő romok közül, az üszkös falu házak sorából, a pusztulás szomorú térségeiről, amelyeket naponta kötelessége szerint bejár, olthatatlan vággyal kívánkozik vissza a béke, a nyugodalmas alkotás (…) rég letűnt korába, a múltba, amely egyúttal jövő is, amelynek el kell (…) következnie.” Ám ahhoz, hogy eljöjjön ez a békés jövő, amelyben a világ nem nyögi „a gőgös Anglia igáját” és nem kell minden éjszaka félni „a bosszúvágyó francia nép csóvavetésétől”, meg kell nyerni a világháborút. És diadalt csak „megkeményített szívvel lehet aratni” – üzente a Budapesti Hírlap.
Hasonlóképp ünnepelte a német császárt a Légrády-családnak az ideológiai szempontok elé mindig a profitérdekeket helyező Pesti Hírlapja. Szintén emlékeztettek rá: 1913-ban II. Vilmostól „még idegen népek se tagadhatták meg (…) a koszorút, hogy életét a békének szentelte. S most (…) a világ nagyobbik fele, gyűlöletben égve, el akarná hitetni, hogy barbárok császára, aki tüzes csóvát dobott a békességes népek közé s a világ népeire rágyújtotta a hajlékukat”. Mivel magyarázható ez az ellenséges indulat? A vezércikk szerint csak azzal a dühvel, amellyel a „leleplezett és ártalmatlanná tett gonosztevők” gyűlölik Sherlock Holmes-t – igazán váratlan popkulturális utalás ez egy, a német császár uralkodói jubileumát ünneplő cikkben. II. Vilmos ugyanis az angol detektívhez hasonlóan vette észre, hogy „a revansért nyíltan készülődő Franciaország” miként szervez szövetséget a „félelmetesen erős német ipari versenytárs letörésére”. II. Vilmos azonban „minden sakkhúzáson átlátott, minden manővert megbontott s nyomban egész erejével és oda csapott le, ahol bujkáló kezek az ő országát szerették volna megragadni”. Vagyis ezen olvasat szerint Franciaország 1914. augusztusi megtámadása csak preventív háború volt azon erők ellen, amelyek nemcsak Németország, de a Monarchia „darabokra szaggatására” is törtek. A cikk itt emlékeztetett rá, hogy mikor Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után „minden magyar bosszúért kiáltott”, a német császár adta meg a bosszú lehetőségét a Monarchia támogatásával. Nem csoda, hogy „a magyarság egészen különös hálával emeli föl hozzá szemeit. Hamupipőke nézhetett így az ő mesebeli hercegére”. Majd zárásul megint hangsúlyozták Légrády lapjában: „Vilmos császár nem változott meg. Most is a béke császára (…), a diadalmas offenzívák is csak a békét keresik s a béke közeledését hirdetik”.
A liberális Pesti Napló vezércikkét Hatvany Lajos írta, és ebben nem az 1913-as dísztáviratok császárképével vetette össze az érzékelt 1918-as valóságot, hanem Ernest Renan (1823–1892) egyik elmélkedésével. A 19. század második felének egyik legjelentősebb francia gondolkodója ugyanis nemcsak arra kereste a választ esszéiben, hogy mi a nemzet, miért hiszünk Istenben és mi van a csillagokon túl, hanem II. Vilmos 1888-as trónra léptekor azon is elgondolkodott a francia: „Mi lesz a fiatal Vilmos császárból?”. A kérdésre ma már – írta Hatvany – „óriás ágyú felel, melynek bombája” talán épp Renan kriptájába csap most bele a Père-Lachaise temetőben. „Ha most Renan fölelevenedne! (…) Renan tudni szeretné, hogy aki ezeket a bombákat lövi, a tudomány és művészet párizsi oltáraira, vajon miért cselekszi ezt? »Mi a filozófiád, ó, béke császára, mert így hívattad magadat huszonhat éven át, mondd, fejedelem, mi az, amiért békés uralkodásod huszonhetedik évében háborúba kezdtél?«” Hatvany az eszmetörténészek által azóta oly sokat elemzett, a 20. század eleji Európa „válságtudatára” jellemző kultúrpesszimista választ adott a császár szájába: „»Huszonhat évig voltam a béke császára. S ez alatt (…) gyakorlati tapasztalatból adatott az embert megismernem, akit te elméletben ismertél meg. Te, a bölcsész és történész megírtad, hogy az események milyen csúful aljasulnak le az emberi társadalomban, hogy a tiszta Istenségből rettenetes bálvány lesz, hogy az áhítat babonává válik (…) Nos hát, ami kegyetlen tanítást te csak elméletekből szűrtél le, azt én, íme, megvalósítom. S ez a megvalósulás, lásd, ez a háború. S a háború pedig nem ismer se szépet, se Párizst (…)«”. „»Én a kétségbeesésemet könyvekbe temettem, te pedig ágyukba tömetted«” – válaszolt a Hatvany által feltámasztott és megszólaltatott Renan az egészen különleges és intellektuális jubileumi írásban.
Végül lapozzuk fel a Magyarországi Szociáldemokrata Párt napilapját, a Népszavát. Ez az előzőekkel ellentétben egészen más perspektívából szemlélte az elmúlt öt évet, ugyanis az 1918-as uralkodói jubileumon is császár és a német munkásmozgalom viszonyára fókuszált. Mint tudjuk, a világháború előtt a baloldal elleni kirohanásairól ismert császár és a német vezetés az „antimilitarista” szociáldemokrata vezetők letartóztatásától sem riadt volna vissza háború esetén, azonban 1914 augusztusában a Németországi Szociáldemokrata Párt, két képviselő – köztük Karl Liebknecht – kivételével, akik az év végén ki is léptek a pártból, megszavazta a hadhiteleket. Európa legerősebb munkáspártja kiegyezett a német „soviniszta” politikával. A Népszavában ezért írták a császár 1914 előtti, szociáldemokratákat bíráló és fenyegető idézeteinek felsorakoztatása után: „A szociáldemokráciáról való véleménye megváltozott, amióta a német szociáldemokrácia egy része megváltozott. »Nem ismerek többé pártokat, ezután csak németeket ismerek« – mondotta a nagy háború kitörésének napján a Császár, s a szociáldemokraták egy része sem ismerve többé pártot, megszűnt szociáldemokrata lenni és tisztára németté vált.” Annyira, hogy „a nagy lelki összhangot” jelezve Philipp Scheidemann szociáldemokrata képviselőt a Reichstag alelnökévé választották. „A kérdés csak az, hogy a Császár változott-e meg vagy pedig Scheidemann?” – tette fel a kérdést a Népszava, amely keserű „laudációjában” arra mutatott rá: II. Vilmos harmincéves uralkodásának még a flotta megépítésénél is nagyobb sikere, hogy meg tudta nyerni a németországi szociáldemokratákat, akik „a háború előtt konok és elkeseredett ellenségei voltak a politikájának”.
A Népszava pesszimista cikke II. Vilmos uralkodásának harmincadik évében a megosztott német munkásmozgalmat és a befolyásuktól, hatalmuktól megfosztott német munkások sötét képét tárta a magyar olvasók elé. Kevesebb mint fél év múlva azonban Philipp Scheidemann lett az, aki a német császár lemondása és autóval menekülése után, 1918. november 9-én a Reichstag erkélyéről kikiáltotta a szociáldemokraták vezette német köztársaságot.
Vagyis cikkeik alapján az 1918-as uralkodói jubileumról író magyar lapok épp annyit tudtak a propaganda jótékony hermelinpalástjába burkolt valós II. Vilmosról és ugyanannyit sejtettek meg a jövőről, mint 1913-ban: semmit.
Felhasznált irodalom:
Vilmos császár = Budapesti Hírlap, 1918. június 16.
Vilmos császár = Pesti Hírlap, 1918. június 16.
Hatvany Lajos: Harminc év = Pesti Napló, 1918. június 16.
A Császár = Népszava, 1918. június 16.
Joachim Mohr: Az „árnyékcsászár” = Az első világháború. A XX. század őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdorff – Klaus Wiegrefe. Budapest, 2008. 138–141.
Készítette: Csunderlik Péter
