Közel száz éve folyik a vita a legváltozatosabb tudományos és közéleti fórumokon, hogy mi okozta a központi hatalmak vereségét. Egyáltalán: Németország és szövetségesei megnyerhették volna-e a világháborút?
A válaszkísérletek skálája a „judeobolsevik világ-összeesküvés” képzetét reprezentáló „tőrdöfés-elmélettől” egészen azon mélyebb megalapozottságú elemzésekig terjednek, amelyek szerint abban a pillanatban, hogy Franciaország villámháborús lerohanási kísérlete kudarcot vallott, a kétfrontos küzdelemre kényszerülő Németország stratégiai értelemben már el is vesztette a háborút: innentől a háború elkövetkező négy éve csak „ráadás” volt.
Ebbe a diskurzusba illeszkedik az első világháborúról valaha írt egyik legokosabb könyv, a német Sebastian Haffner A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban című, eredetileg 1964-es, a világháború kitörésének 50. évfordulójára megjelent, kíméletlenül önkritikus és egyetlen délután kiolvasható könyvecskéje. Ebben Haffner a német politikai és katonai vezetés hibás döntéseit gyűjtötte össze és vizsgálta meg a nyugatnémet intellektuális élet – Fritz Fischer 1960-as nevezetes munkája, A világhatalom megragadása kiváltotta – „forró” légkörében. (Fischer sokat támadott korszakos munkájában strukturális elemzéssel kívánt rámutatni arra, hogy a hitleri Németország nem anomália volt a német történelemben, hanem törekvéseiben kontinuus volt a vilmosi Németországgal, mivel a nemzetiszocializmus a Második Birodalomban gyökerezett.)
A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban máig nem vesztett erejéből, nem csak a szerző intellektuális nagyságának köszönhetően, hanem annak is, hogy Sebastian Haffner (1907–1999) nem „céhes” történész volt, hanem jogi végzettséggel bíró újságíró, több, hazája történetével foglalkozó könyv, például a John Lukacs által legtöbbre tartott Hitler-kismonográfia, a szintén egészen inspiratív Megjegyzések Hitlerhez szerzője. Napóleon szerint két szakma van, amelyben az amatőr sokszor legyőzi a hivatásost, az egyik a prostitúció, a másik a hadvezetés. Az előbbi talán nem igényel magyarázatot, de a hadvezetéssel kapcsolatos napóleoni megállapításhoz tegyük hozzá értelmezésül: ha valaki nem a katonai akadémián tanult klisékben gondolkodik, nagyobb eséllyel lepheti meg egy váratlan húzással ellenfelét. A „kívülálló” Haffner is váratlan húzások sorozatát mutatta be, amikor könyvében végiggondolta, milyen hibák vezettek Németország 1918-as vereségéhez. (Haffner „főbűnökről” beszélt a dramatizáló hatás kedvéért, noha tudjuk, hogy a háborúkban a hibáknak súlyosabb következményeik szoktak lenni, mint az elkövetett bűnöknek.)
A német értelmiségi szerint a vilmosi Németország által elkövetett első hiba – az „ősbűn”, amelyből a többi is következett – a bismarcki politikával való szakítás volt. Az 1871-es egyesítéssel Németország Európa legerősebb és legdinamikusabban fejlődő ország lett, de ahelyett, hogy vezetői mérsékletet tanúsítottak volna, „minden igyekezetükkel azon voltak, hogy felborítsák a status quót (…) Európa leggazdagabb és legerősebb országa elégedetlen volt és izgága”. II. Vilmos elbocsátotta Bismarckot és meghirdette a „német világpolitikát”. A császár a tábornokaira hallgatott, és nem a kancellárra, aki még tudta, hogy élete főművét, az egyesült Németországot egy világkonfliktus könnyen összeroppanthatja, ezért nem kell egy „német gyarmatbirodalom” fantomját hajszolni, felesleges összeütközésbe kerülni Angliával, mikor – ahogy Bismarck kifejezte – Németország Afrikája Európában van.
Németország azonban a nyugodt építkezés és évről évre erősödés helyett „butaságból”, „hiúságból” és „felelőtlenül” kirobbantotta az első világháborút – állította Haffner, aki második hibaként a Schlieffen-terv alkalmazását jelölte meg. Az akkor már régen halott vezérkari főnök, Alfred von Schlieffen „mestertervét” követve ugyanis Németország Belgiumon keresztül támadta meg Franciaországot, megsértve ezzel a kis ország Anglia által garantált semlegességét, bevonva ezzel a konfliktusba a „tengerek urát”. Haffner szerint a később legkeményebb ellenfélnek bizonyuló Anglia semleges maradt volna, ha Németország nem rohanja le Belgiumot. A Schlieffen-terv alkalmazásával Németország „a bizonytalan siker érdekében a biztos rosszat vállalta fel”.
Azonban ekkor még semmi sem lett volna veszve, ha Németország nem lesz „zsákmányai” foglya. Ez akadályozta meg, hogy 1916-ban – még előnyös feltételekkel – békét kössön, mivel ez esetben le kellett volna mondania az addig megszállt Belgiumról, az észak-franciaországi és a keleti területekről. A német vezetés azonban inkább a háború folytatását, a „dupla vagy semmi” kockázatát választotta – mutatott rá a harmadik hibára Haffner.
Katasztrofális – bizonyos szempontból a legsúlyosabb – hiba volt a negyedik, a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése. A korlátlan tengeralattjáró-háború ugyanis jogalapot adott az addig távol maradó USA-nak, hogy a „civilizáció védőjeként” – és nem a saját befektetései behajtójaként – küldje csapatait Európába. A félelmetes U-Bootokat ugyanis nem volt nehéz a „német militarizmus”, a technikával párosult gonoszság szimbólumának megtenni. A tengeralattjáró ugyanis egyszerre volt tökéletesen összerakott szerkezet, az ész és a technika diadala, ugyanakkor azzal, hogy a tengeralattjáró „gyárilag” alattomosan támadt, az elsüllyesztett hajók legénységét és utasait pedig szükségszerűen ítélte halálra, szinte kínálta magát, hogy a „gonoszság” jelképe legyen. Perfekcionizmussal párosuló gonoszság: van ennél rosszabb szcenárió? És ezt találhatta meg az antant propagandája a német tengeralattjárókban, ezzel egyszersmind igazolva is Németország háború utáni példás megbüntetésének jogosságát.
Ötödik bűnként – ahogy Haffner nevezi – Oroszország „bolsevizálását”, a „világforradalommal” űzött „játékot” jelölte meg a német szerző. Úgy vélem, ez kakukktojás a könyvben felsoroltak között, hiszen a bolsevikok támogatását egy kiválóan sikerült akciónak nevezhetjük – legalábbis rövidtávon mindenképp. A „bajkeverő” Lenin hazasegítése Oroszországba és a bolsevikok kampányának márkamilliókkal történő finanszírozása teljes mértékben beváltotta a német vezetés ezzel kapcsolatos reményeit. Oroszország kilépett a háborúból, még ha ezzel Németország – amelynek szerepét ez ügyben Haffner el is túlozza – „ki is engedte” a „kommunizmus szellemét a palackból”, hogy később bejárja fél Európát. Haffner vélhetően azért jelölte meg hibaként a bolsevikok támogatását, mivel az 1960-as évekből, egy kettészakított Németország perspektívájából tekintett vissza az 1917-es eseményre. A lehetőséggel azonban nem tudott élni Németország. Haffner szerint a német hadvezetés felfoghatatlan hibát követett el, mikor a breszt-litovszki béke után, „a kétfrontos háború terhétől megszabadulva” nem dobta át addig keleten harcoló haderejét a nyugati frontra, az amerikai csapatok megérkezése előtti döntő támadás, az 1918-as „tavaszi offenzíva” támogatására, hanem Németország inkább a Baltikumtól a Kaukázusig meghódoltatott területeket igyekezett kizsákmányolni és Nagy Sándor-i kalandokba bocsátkozott, hogy egyfajta – megőrizhetetlen – „vazallus-impériumot hozzon létre”. Pedig a keleti erők töredékének átcsoportosításával talán még meg lehetett volna nyerni a háborút, de Németország nem tette, mert nem állt a realitások talaján.
A hetedik, az igazán halálos bűn pedig „az ész és értelem meghátrálása volt” – ítélte el az apák nemzedékét Haffner, vagyis az, hogy a német elit nem ismerte el a világháborús vereséget és inkább a „tőrdöfés-elméletbe”, az antiszemita bűnbakképzésbe menekült: ez az út ugyanis az igazi pokol, a második világháború felé vezetett. „A németek nem akarták megérteni, hol hibáztak az első világháborúban, ezért egy második változatban, Hitlerrel is végig kellett csinálniuk a tragédiát” – konkludált Haffner.
A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban történészt és nem történészt egyként gondolkodni bátorít. Sebastian Haffner egy egészen kegyetlen, önleszámoló könyvet írt, amely – noha erősen kötődött a baloldali értelmiségnek az 1960-as évekbeli, az NSZK újrafelfegyverkezésétől és refasizálódásától való félelméhez, tudniillik, hogy a Német Szövetségi Köztársaság vezetői újra elkövetik elődeik hibáit – menten klasszikussá, és ennélfogva kortalanná vált.
Felhasznált irodalom:
Sebastian Haffner: A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban. Budapest, 2008.
Ernst Breisach: Historiográfia. Budapest, 2004.
John Lukacs: A történelmi Hitler. Budapest, 1998.
Készítette: Csunderlik Péter
