Népszava, 1914

Meggyalázott asszonyok – „vita” a Népszavában

A háború szomorú kísérőjelensége, a nőkön elkövetett erőszak témája a Népszava hasábjain is megjelent. A fő kérdés az volt, hogyan kell meg/elítélni az erőszakot: az ellenség, elsősorban a „barbár” oroszok undorító gaztetteként vagy általános, a háborúval, az „erkölcsök fölfordulásával” együtt járó jelenségként. Előbbire példa az újság haditudósítójának, Göndör Ferencnek a keleti frontról, Galíciából küldött beszámolója. A cenzúraszabályok szerint a sajtóhadiszállás engedélyével közölt cikk az „orosz rémuralom” alól frissen felszabadított területeken számolt be az orosz katonák erőszaktevéseiről, amelyeknek áldozatul estek a helyi nők, „a tízesztendős kis leányoktól a hatvan éves matrónákig”. A szerző az áldozatok és szemtanúk beszámolói alapján részletesen leírja ezeket az egyéni és családi tragédiákat, de mindezeket az oroszellenes háborús propaganda keretébe helyezi. Eszerint a „kultúrállamok” katonáival (magyar, német, osztrák, de francia és angol is) szemben „csak a barbár, sötét, zsarnoki uralom alatt nyögő, mindenfajta szabadság nélkül élő, mindenféle kultúrától messze fekvő Oroszország egyenruhába bújtatott fiai képesek az emberi züllöttségnek erre a legmélyebb fokára süllyedni”.

Erre a cikkre reagált Kunfi Zsigmond, a Népszava helyettes szerkesztője két nappal későbbi írásában. A szociáldemokrata politikus – nem vitatva a meggyalázott nők tragédiáját – erőteljesen kritizálta a haditudósító értelmezési keretét, mert „semmiféle szempontból nem cselekszik helyesen az, aki az ember állati természetének eme vonásait a nemzeti megvetés és gyűlölködés kútfejévé akarja avatni”. A nemi ösztön ilyenfajta kiélése ugyanis nemzetközi és nemzet feletti. Az erőszaktevések számának növekedésének oka pedig egyértelműen az erkölcsöket felforgató háború, mert „nincsen háború meggyalázott asszonyok nélkül”. Ez nemcsak egy népet és hadsereget érint, hanem mindegyiket: a szerző konkrétan utal a német katonáknak a francia nők elleni erőszaktevésének egyáltalán nem egyedi jelenségére és az ezzel kapcsolatos problémákra is.

Göndör Ferenc: Meggyalázott asszonyok = Népszava, 1915. február 28.
Kunfi Zsigmond: A meggyalázott asszonyok = Népszava, 1915. március 2.

Készítette: Ignácz Károly

 

Népszava, 1915. március 2.

A meggyalázott asszonyok
szörnyű kálváriájáról írt izgalmas cikket a Népszava haditudósítója, Göndör Ferenc elvtárs. A fékét és korlátjait levetett nemi ösztönnek az a rettenetes, boldogságot és erkölcsöt pusztító szétáradása, amelyről Göndör elvtárs a fölháborodott és minden nemes érzésében sértett ember lihegő izgalmával ír, valóban a háború rettenetességeinek is a csúcsához tartozik. A szocialista írót a régi német büntető törvénykönyv azzal akarta gúzsba kötni, hogy szigorú büntetés alá vetette azt, aki a társadalom elismert és törvényen alapuló intézményei ellen gyűlöletre és megvetésre izgatta az embereket. Lassalle egyik halhatatlan védőbeszédében mutatta ki, hogy gyűlöletre és megvetésre izgatni csak olyan intézmények ellen lehet, amelyek a gyűlöletet és megvetést maguktól is fölkeltik az emberekben. Az, amit Göndör elvtárs a meggyalázott asszonyok szenvedéseiről írt, valóban puszta elbeszélésével gyűlöletet és megvetést kelt mindazokban, akikhez elbeszélésének híre eljut. És azt a valamit, amely módot ad az emberben lakozó állatiság ilyen féktelen kitörésére, valóban gyűlölnie és megvetnie kell mindenkinek, különösen annak, aki tudja, hogy erkölcsi oldaláról tekintve, az emberiség egész haladása nem áll egyébből, mint az éhség és szerelem természetes ösztöneinek megfékezéséből. Az éhség természetes és első parancsa: venni onnan, ahol van, leütni, fölfalni, megölni azt, akinek van, ha nekem nincsen. Ez a szabály uralkodik az állatvilágban, ez volt sokáig az állati sorból magát fölküzdő embereknek törvénye. A szerelem ösztönének első és természetes parancsa, megszerezni a nőstényt, ott és attól, ahol van. Ezt a két természetes, a maga vadságában romboló ösztönt az embernek állati sorból való fölfejlődése fékezte, erkölcsi és társadalmi bilincsekbe verte, szabályozta, megfinomította, a más egyéniségének tiszteletben tartásával és a szemérem láncaival kötözte le. De mindig, minden nép körében, magyaroknál csakúgy, mint oroszoknál, németeknél csakúgy, mint franciáknál, angoloknál éppen úgy, mint japánoknál találni embereket, akik e két ösztön kielégítése szempontjából még ősemberek, akik gyilkolnak, ha ennivaló kell nekik és erőszakot követnek el, ha nemi ösztön izgalmai hajtják őket. A börtönök, amelyekben a gyilkosokat és tolvajokat tartja a társadalom, az őrültek házai, ahol a lelki féket elveszített emberek élik szomorú életüket, mutatják, hogy a kezdetleges ösztönöknek ezek a visszatérései, ha csökkennek is, de nem halnak ki és nem függenek össze az illető emberek nemzetiségével. Ha vannak nemzetközi és nemzet fölötti, mert az ember legbensőbb természetével, lét- és fajfönntartásával összefüggő egyforma ösztönök, akkor az éhség és a nemi vágy bizonyára ilyen. Levetkőzve szerfölött nehéz megállapítani valamely ember nemzetiségét. A műveltség általános emelkedése, az erkölcsi érzések finomodása, a megélhetés föltételeinek javulása (gondoljunk a nagyobb lakás erkölcsöt javító hatásaira), a nevelés, a vallási és erkölcsi megkötöttségek, mindez nagyban segíti az embereket abban, hogy természetes ösztönei romboló ereje ellen nagyobb vagy kisebb sikerrel felvehesse a harcot.

A háború az erkölcsi fogalmak teljes fölfordításával jár együtt. Ha csak a vallásos ember szempontjából nézzük a kérdést, minő erkölcsi zavar támadhat az egyszerű hívő ember lelkében, akit arra tanítottak gyermekkora óta, hogy „Ne ölj!” és aki most egyszerre oly életkörülmények közé kerül, amelyben ennek a vallási törvénynek a megtartása a legnagyobb bűnné válik. A békés, vallásos élet parancsa: Ne ölj. A háború parancsa: minél többet öljél. A politikai műveltséggel rendelkező ember erre természetszerűleg azzal nyugtatja meg magát, olyképpen tájékozódik az erkölcsi fogalmaknak eme nagy megbomlása közepette, hogy belátja, hogy a vallás parancsai csak az egyéneknek egymáshoz való viszonyára, nem pedig az államoknak egymáshoz való viszonyára érvényesek. Ámde azzal számolni kell, hogy ilyen ember aránylag mindig kevés akad a nagy tömegben, természetesen annál kevesebb, minél alacsonyabb a tömeg általános színvonala. A politikai műveltség és az erkölcsi kultúra napsugarai ma még egyetlen nép tömegeit sem hatották át teljesen. Mindenütt tehát nagy erkölcsi bizonytalanság áll elő a háború következtében az egyes emberek lelkében. S nem lehet csodálkozni azon, hogy megszűnvén a tízparancsolat egyik pontjának: Ne ölj!-nek érvényessége, a nemi ösztön szempontjából rosszul egyensúlyozott emberek lelkében ezzel a paranccsal együtt kihullik a másik is, amely arról szól, hogy Ne paráználkodjál! Az a nagy rázkódtatás, a képzeletnek az a szörnyű izgalma, a lelki feszültség, amely a háború velejárója: a rossz lelki fékekkel rendelkező embereket kiveti magukból és ezek egy részéből toborzódik ama rettenetes hadsereg, amelynek viselt dolgairól Göndör elvtárs írt. De a rossz lelki fékek sincsenek nemzetekhez kötve. A nemi élet bűntettesei között gyakrabban találni művelt, mint műveletlen embereket. Az angol Wilde Oszkár és a német Eulenburg herceg, hogy csak az utóbbi esztendő krónikáiból említsünk példát, mutatják, hogy a nemi bűntettek nem pusztán a műveletlen és barbár törzsek emberei között burjánoznak.

Bizonyos, hogy Kolomeában undorító és fölháborító dolgokat műveltek éhes és lelki féküket elveszített hím állatok. De talán még a háború jogos és szükséges túlzásai között is elveti a sulykot az, aki ezekben a tettekben az orosz nemzeti jellemnek sajátosságait keresi. Franciaországban már egész nagy jogi irodalma van annak a kérdésnek, hogy vajon mi történjék azokkal a gyermekekkel, akiket anyáik most hordoznak még szíveik alatt és akikről ezek az anyák azt állítják, hogy nem önkéntes odaadás útján fogantak. A nemzeti gyűlölettől és talán egyéni szerencsétlenségüktől egyaránt korbácsolt asszonyok azt kívánják, hogy a törvény engedje meg nekik, hogy ezektől a német gyermekektől olyan módon szabaduljanak meg, mint ahogy kapták őket: az erőszak útján. Már külön nevük is van ezeknek a gyermekeknek, noha még nem is jöttek a világra szegények: „les intrus”, a „betolakodottak” – így hívják őket. És a belátóbb és emberségesebb franciák azt javasolják, hogy az anyák szüljék meg ezeket a gyermekeket, de az anyakönyvbe azt írják be, hogy se anyjuk, se apjuk nincsen és az állam neveltesse föl őket. Biztos, hogy sok francia nő van, aki talán régebbi elszédüléseinek gyümölcsétől és a polgári társadalom mai berendezése mellett francia és nem német „szégyenétől” iparkodik ily módon megszabadulni; bizonyos, hogy a nemi forrásokból származó idegbántalmak rémtörténeteket gondoltatnak ki és hitetnek el arra hajlamos hisztériás asszonyokkal; de bizonyos, hogy nemcsak Kolomeában és nemcsak orosz katonákkal esik meg az háborúban és háborún kívül, hogy a mámor, a nemi szomjúság olyan cselekedetekre ragadja őket, amelyek borzalmasak, fölháborítók, utálatosak, de amelyek állati múltunkkal – és sajnos állati jelenünkkel is – függenek össze. Ezeket a dolgokat föl kell tárni és meg kell ismertetni. Amit olvasunk róla, az mindannyiunkban megfagyasztja a vért és mindenkinek keze ökölbe szorul, szeme vérbe borul, ha elgondolja azt, hogy mit kell embereknek, mit kell asszonyoknak szenvedniük. De azt hisszük, hogy semmiféle szempontból nem cselekszik helyesen az, aki az ember állati természetének eme vonásait a nemzeti megvetés és gyűlölködés kútfejévé akarja avatni. Hogy most a meggyalázott asszonyok fájdalmas Lukrécia-csapata annyira meggyarapodott: az nem egyik vagy másik nemzet faji vagy nemzeti sajátságaival, hanem a világ általános állapotával van összefüggésben. Amint nincsen háború sebesült nélkül, halott nélkül, rommá lőtt házak nélkül, fölgyújtott épületek nélkül, elűzött nép nélkül, úgy nincsen háború meggyalázott asszonyok nélkül. Sok egyéb szenvedés mellett, amit a háború az asszonyokra ró, sajnos ez is egyik formája annak, ahogy az asszonyok az általános védkötelezettséget, amely alól mentesek, teljesítik…

S mindezek után hadd mondjak el egy ismert és kopott anekdotát. Egy angol történetíró, a nevére nem emlékszem és nem is fontos, hosszú éveken keresztül dolgozott egy történelmi munkán. Amikor befejezte, a szellemi munkával járó örömöt és kielégülést élvezve, üldögélt szobájában. Egyszerre nagy zaj hatolt be a tudós szobájába. Kinyitotta ablakát és a járókelőktől tudakolni kezdte a zaj okát. Egy csomó ember nem messze az ő lakásától összeverekedett, rendőrt hívtak, tömeg gyűlt köréjük – ez a közönséges esemény volt a zaj oka. Amint a tömeg eloszlott, az ablaka alatt elmenő emberektől tudakolni kezdte a történetíró az esemény lefolyását. A rendőr elbeszélte, hogy és mi történt; a verekedők elbeszélték, hogy és mi történt; a szemtanúk elbeszélték, hogy és mi történt.

Kell-e mondani, hogy mindegyik másképp beszélte el és hogy a tudós becsukván ablakát, fogta kéziratát és beledobta a kandalló tüzébe. Ha szemtanúk oly eseményről, amely közvetlenül előttük történt, az esemény megtörténte után öt perccel, oly eseményről, amely indulataikat és szenvedélyeiket, becsületüket és jövendőjüket nem érintette, ennyi egymással ellenkező, szubjektíve színezett valószínűtlen dolgot mondanak el – mit ér múlt századokból származó okiratoknak, pergameneknek, könyveknek és újságoknak tanúskodása? Így gondolkodott a történetíró és ezért égette el művét. Igaz, hogy a haditudósító nem történetíró, nem is lehet az, nem is az a föladata. De bizonyos, hogy nem történetíró.

Kunfi Zsigmond