A háború egyre növekvő pénzigénye 1916-ban elérte azt, amit az ellenzék önmagában nem: megkezdődött az 1909-ben elfogadott adóreform bevezetése. Eredetileg az új adótörvény-csomagot a Wekerle-kormány – vagyis jórészt azok a pártok, amelyek 1916-ban ellenzékben voltak – terjesztette be, ám életbeléptetését csak fokozatosan tervezte; a koalíció bukását követően aztán a munkapárti Khuen-Héderváry-kormány két évvel elhalasztotta, majd következő lépésben jelentősen módosította. Azonban ezek a rendelkezések sem léptek életbe, mivel a Khuen-Héderváryt követő Lukács László miniszterelnökként újabb módosításokat eszközölt a jogszabályokon, és időben ismét eltolta bevezetésüket. Csak a háború hatására kezdték meg az új adórendszer egyes elemeinek bevezetését, mindenekelőtt a jövedelemadóét, kifejezetten a megemelkedett hadisegélyigény fedezeteként 1914-ben.

Az adóreform hányatott sorsa nem volt véletlen, hiszen Wekerle törvényei alapvetően rendezték volna át a közteherviselést. A magyar adórendszer a dualizmus korában, a neoabszolutizmus idején született, és a kiegyezés után „magyarított” osztrák szabályokon, kereseti, ház- és földadón, valamint forgalmi alapú adókon nyugodott. Az adókivetésben és -igazgatásban pedig kiemelt szerepet játszottak az autonóm törvényhatóságok, ami visszaélésekre is lehetőséget adott, hiszen sokszor közvetve maguk az adóalanyok állapították meg, mekkora adót kell fizetniük. Bár Wekerle kiemelte, hogy az új adórendszer révén végre megszabadulhat az ország az „osztrák”, vagyis idegen adóktól, a jogszabályok elsődleges célja az adók eloszlásának átrendezése és a központi adóigazgatás jogkörének kiterjesztése volt.

A fő csapásirányt a jövedelemadó bevezetése mutatta. A kereseti adóval szemben ez összevontan adóztatta a jövedelmeket, az adóalanyok köre pedig nemcsak természetes személyekből, hanem társaságokból is állt. Kifejezetten újdonság volt a progresszív adókulcsok rendszere, ami azt jelentette, hogy az összevont éves jövedelem mértékétől függően az adóalany jövedelmének 0,7–5%-át fizette be az államnak. A törvények átalakították a föld- és házadó rendszerét is, az utóbbi adókulcsát felére csökkentették, ezt azonban ellensúlyozta, hogy felülvizsgálták az 1875-ben készült kataszteri besorolást, ami a földbirtokok felértékelését jelentette adóalapként. Összességében azonban – mivel az új jövedelemadó az ún. nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat is érintette – a kormány várakozása szerint lényegében változatlan adóösszegen belül a pénzintézetek terhei nőttek volna, a kiskeresetűeké jelentős mértékben csökkenhettek, a földbirtokosoké pedig változatlanok maradhattak volna.

Részben ez lehetett az oka annak is, hogy a Nemzeti Munkapárt kormányai elhalasztották a reform bevezetését, majd megpróbálták annak irányát megváltoztatni. Kezdetben a háborús módosítások is inkább csak a rendszer alkalmi toldozgatását jelentették (20 000 korona éves jövedelem feletti részre vetettek ki 5%-os adót, a háborús károkat elszenvedett földbirtok adóját elengedték, illetve a közhasznú célra felhasznált házingatlanok terheit enyhítették), az 1916-os jogszabály-csomag azonban lényegi előrelépést jelentett. A jövedelemadó immár korlátlanul felhasználható lett, és a 10 000 korona feletti jövedelmeket sújtotta, ezzel a jövedelemadót fizető adóalanyok száma 10 000-ről 169 000-re nőtt. (Politikai szempontból fontos volt kimondani viszont azt is, hogy a jövedelemadó nem tette fizetőjét virilissé, vagyis nem kaphatott automatikusan helyet a községi tanácsokban vagy a törvényhatóságokban.)

Az 1916-os szabályozásnak azonban nem ez a törvény volt a legfontosabb eleme. Az 1916. évi XXXII. törvénycikk bevezette a progresszív vagyonadót a természetes személyek vagyonára, illetve a fel nem osztott vagyontárgyakra (például közbirtokosság, osztatlan úrbéri földek). Az adókulcs 50 000 korona esetében 0,12%, 2 320 000 koronánál már 0,5%-volt. Életbe léptették a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójának 1909-ben elfogadott változatát is, de felemelt adókulcsokkal. Végül bevezették a hadi nyereségadót, ebből származott a költségvetési többletbevételek legnagyobb része. Természetes személyek esetében már 10 000 korona háborús időszakra eső többletnyereséget is 5% adóval sújtottak (tekintet nélkül arra, hogy az hadiszállításból eredt-e), az 500 000 korona feletti többletnyereségre pedig 45%-os adót vettettek ki. A jogszabály különbözőképpen adóztatta a magyarországi és külföldi vállalatokat, az adókulcsok ott 10%-tól 40%-ig terjedtek. Ez a szokatlanul erős progresszivitás persze összefüggött a hadimilliomosokkal szemben egyre fokozódó társadalmi indulatokkal is, de a fő ok mégis csak a költségvetési bevétel volt.

Ha a közönség azt hitte, hogy ezzel véget ért az adórendszer átalakítása, akkor tévedett. A növekvő finanszírozási igény mellett ebben az is szerepet játszott, hogy 1917 végén ismét Wekerle Sándor lett a miniszterelnök, aki már az 1909-es reformot is koherens adófilozófia jegyében akarta végrehajtani. A háború tehát ismét lehetőséget kínált számára egy új adórendszer kidolgozására, amit aztán immár békeidőben is fenntarthatnak. Wekerle a progresszív jövedelemadóban családi elemeket is érvényre juttatott (a háztartás nagyságától is függött a tényleges adókulcs), a vagyonadót még progresszívabbá tette, de immár 20 000 koronánál kezdődött az adóztatás, végül a hadi nyereségadó legfelső kulcsát 60%-ra emelte.

 
Felhasznált irodalom:
Szende Pál: Az adóreform. Az Adó- és Illetékügyi Szemle kiadása. Budapest, 1914.
A politika eseményei = Pesti Napló, 1916. augusztus 9.
Sarlós Béla: Az 1909. évi adóreform és a világháborús adótörvények = Történelmi Szemle, 1974/1. 68–100.
Pogány Ágnes: A magyarországi közkölcsönök története az első világháború kitörésétől a pénzügyi stabilizációig = Történelmi Szemle, 2002/1–2. 65–97.

 
Készítette: Egry Gábor