1916 őszén néhány tanító ad hoc jellegű közvélemény kutatást végzett tanítványai körében: arról faggatta a gyerekeket, hogy mit jelent nekik a háború fogalma. A válaszok a lap szerint „majdnem minden egyes esetben mulatságosak” voltak – nem osztanánk ezt a megállapítást, hiszen mi vicces van abban, ha egy családfőt azért nem rukkoltattak be katonának, mert fél szemére vak?
A gyerekek rendkívül finom szenzoraikkal jóformán már a háború kitörésének pillanatától beépítették azt hétköznapi életükbe, azaz játékaikba. Nyilván részesei voltak a család férfitagjait a pályaudvarokon búcsúztató kompániáknak, ahogy szembesültek az utcán az első sebesültek látványával is. Így aztán vígan játszották a katonásdit: apró fakardokkal az oldalukon felvonultak, elpáholták egymást (a vesztes választhatott, hogy szerb akar-e lenni vagy orosz), a lányok pedig (női mivoltukhoz illően) ellátták a hős katonák képzeletbeli sérüléseit. A háború a gyerekrajzokon is visszaköszönt, a szülőt vagy testvért elvesztő kicsik gyászmunkáját „tárgyiasítva”. A játékipar is óriási piacot látott a háborúban: az első karácsonykor már választani lehetett, hogy a fa alá tett kis méretű ágyú a honvéd- vagy a közös gyalogezredben használatos miniatűr mása legyen-e. A háborút ily módon játékká tették a gyerekek számára és jó néhányan közülük a valóságban is ki akarták próbálni azt. A fronton szolgáló gyerekkatonákról már írtunk ezen az oldalon, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni a háborús propaganda felelősségét ezen a téren. A gyerekek egy csoportja végül tényleg a saját bőrén tapasztalta meg, hogy mit jelent a háború: az egy (vagy akár két) szülő elvesztése után a hadiárvák vagy gyermekotthonokba, vagy olyan családokhoz kerültek, akiknek korábban nem született gyermekük vagy valamilyen háborús járvány következtében elveszítették azt.
1916-ra megfordult a háborús trend: kifejezetten ellenezték a gyerekek katonaruhába való öltöztetését, ahogy a háborús propaganda irodalmát is távol tartották volna az iskoláktól. De talán ez már felesleges is volt: addigra már minden gyerek ismerhette a háború egyik legfőbb következményét: az üres gyomor érzését.

Felhasznált irodalom:
Gyermekek a háborúról = Pesti Hírlap, 1916. szeptember 20.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1916. szeptember 20.
Gyermekek a háborúról

A szűnni nem akaró harcok ideje alatt egyszer máskor eszébe jutott egy-egy tanítónak, hogy kis növendékeit a háború felől megkérdezze, följegyeztetve velük gondolataikat, amik majdnem minden egyes esetben mulatságosak voltak. Most megint a nyilvánosság elé került néhány iskolás gyereknek ilyen írásbelije s ezek közül a következőket adjuk. „Az én papámat nem vették be katonának, mert, hála az Istennek, az egyik szemére vak. – Régebben azért volt szükségük az embereknek a fegyverekre, hogy a vadállatok ellen védjék magukat, most pedig azért kell nekik, hogy egymás ellen harcoljanak. – A háború nagyon érdekes eset, de szomorú is, mert nem mindig lehet jóllakni. – A háborúban sok vér folyik. Ott sokan megsüketülnek és megbolondulnak. – A háborúban igen nagy szolgálatot tesznek a repülőgépek és az önkéntes ápolónők. – Mindössze az az egy jó volt a háborúban, hogy az iskola egy hónappal későbben kezdődött. – Ha a mostani időket nézem, 1848 nem is látszik előttem olyan nagynak. – Hogy a háború nem kis dolog, az az étkezésekből is kitűnik. – A háborúban csak egy szép dolog van és ez a vöröskeresztes ápolónő. – Attól tartok, hogy mire megnövök, talán már vége is lesz a háborúnak.”