A ruha alól kivillanó női boka látványa először bő 100 éve kavarta fel az állóvizet – és osztotta meg a divatkövető közönséget. Néhány – főleg idősebb – hölgy idegenkedett az új viselettől, míg a fiatalok lelkesedve fogadták, akárcsak a férfiak, hiszen előtte a hálószobákon kívül nemigen látható testrész
És, amely nő ily szoknyába jár,
Előbb-utóbb egész biztos el fog bukni,
Hogyha eddig el nem bukott már…”
Így hangzott az ismert kuplé Gyárfás Dezső tolmácsolásában még az 1910-es években.
… az embert” – írta meg Shakespeare mester több száz évvel ezelőtt, és valljuk be, ennél vitatottabb állítást meg sem fogalmazhatott volna. Márai szerint például „az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni” – kétlem, hogy ezt a kijelentését Náray Tamás maradéktalanul akceptálná.
A nő és az őt (olykor sejtelmesen) beburkoló anyagok mindig is közbeszéd tárgyát képezték, mióta az első állati bőrből készült darabot magára öltötte az őskor asszonya. A női viselet az évszázadok alatt sokszor éppen nem megmutatta, hanem nagyon is elrejtette tulajdonosa erényeit,
„A századforduló jellegzetes nőtípusa középosztálybeli. Az arisztokrácia – bár viselkedése mértékadó volt mindenki számára – nyilvános helyen alig mutatkozott, megmaradt saját zárt, internacionális köreiben.
Ha nyár van, akkor irány a Balaton! – de legalábbis valamilyen vízpart. Manapság az ember lánya a strandolás előtt gondosan fürdőruhát választ – a fiatalabbak a minél parányibb, annál jobb verzióra esküsznek –, bekeni a bőrét és máris csobbanhat, a szintén fürdőzni vágyó férfiközönség legnagyobb örömére.
Az első világháború kitörése nemcsak a chilei salétromforrásoktól vágta el a központi hatalmakat, hanem a párizsi divattól is. Ezért vált olyannyira időszerűvé az önálló magyar divattervezés kérdése, melyről ifjabb Gonda Béla – A fiatal lány otthon (1917),
