Ha nyár van, akkor irány a Balaton! – de legalábbis valamilyen vízpart. Manapság az ember lánya a strandolás előtt gondosan fürdőruhát választ – a fiatalabbak a minél parányibb, annál jobb verzióra esküsznek –, bekeni a bőrét és máris csobbanhat, a szintén fürdőzni vágyó férfiközönség legnagyobb örömére. Ősanyáink 100 éve még nem élvezhették ilyen szabadon a víz jótékony hatását. Igaz, a 19. század végi darabokhoz képest (kartonból vagy klottanyagból készült, magasan zárt, hosszú ujjú felsőrész, bokáig érő, bő nadrág harisnyával) sokat javult a helyzet. Hála a vizes anyagok súlyos mivoltának, az „illő viselet” viszonylag rövid időn belül ésszerűsödött: a felsőrész ujja egyre rövidebb lett – a szolid nyakkivágás is megengedett volt –, a nadrágok egy idő után térdig értek. Mivel a hölgyek alakja a vizes fürdőruhában nem sok teret hagyott a képzeletnek, az illemnek megfelelően szükséges volt a bő fürdőköpeny használata, ami szintén sokat változott kezdeti „hálóing-kinézetéhez” képest. Az 1910-es évek elején már ujjatlan, kivágott vagy csak két vállpánttal összefogott modelleket ajánlottak a divatlapok. Amikor pedig Varsányi Irént a Színházi Élet 1912-ben fürdőruhában örökítette meg, robbant a bomba – a képeslap-piacot is elözönlötték a fürdőruhás amazonok fotói. (Az illedelmesebb hölgyek azonban továbbra is ragaszkodtak a testszínű harisnyához, amit csak az 1920-as évek közepén hagytak el.)
A fürdőruha beszerzése a háborús években nem ütközött különösebb akadályokba. A Pesti Hírlap rajzos hirdetéseiben – akárcsak egy katalógusban – át is lehetett tekinteni az aktuális kínálatot. Az 1894-ben Bosnyák (Bleier) Izsó által alapított áruházláncnak, a Gólyának két fővárosi üzlethelyiségében meg is vásárolhatta a megfelelő darabokat a vakációra készülő közönség.

Felhasznált irodalom:
F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok, 1867–1945. Budapest, 1989.

Készítette: Kaba Eszter