„A századforduló jellegzetes nőtípusa középosztálybeli. Az arisztokrácia – bár viselkedése mértékadó volt mindenki számára – nyilvános helyen alig mutatkozott, megmaradt saját zárt, internacionális köreiben.A kispolgárság és a munkásság asszonyai viszont anyagi okokból nem versenyezhettek a középrétegekkel, ők a takarékosságot, a felesleges kiadások elkerülését tekintették életelvüknek. A divat követése, a társasági élet, bizony, pénzkérdés.”

 
A fenti összefoglaló utolsó mondatának valós voltát alátámasztja az a tény, hogy a századfordulós divat jóformán évről évre változott. Az 1899-re divatba jött „S” vonal, a szecessziós divatvonal 3–4 méterre csökkentette a ruhákhoz szükséges anyag mennyiségét és – elvben – kényelmesebbé tette azok viselését. Elvben, de nem a gyakorlatban… A divatos, angolnaszerű mozgás elsajátítása a kor hölgyeinek komoly nehézségeket okozott. 1902-re változott a tartás: a hölgyek kissé kócos fejüket oldalra billentették, mellüket előre, farukat hátra döntötték. A szoknya harang alakú lett, rajta zsinóros, csipkés díszítéssel, szecessziós virágokkal. A szoknya szabása követte a csípő és a comb vonalát, térdtől lefelé fodrokkal bővült. Megdöbbentő újításnak számított, hogy nemcsak hátul, hanem elöl is söpörte a földet, így aki nem gyakorolta benne a helyes járást, az egy óvatlan pillanatban menthetetlenül felbukott. Három év sem telt el, és a csípőt láttatni engedő ruhadarab az enyészeté lett – a szoknyát már csípőtől ráncolták (az egész ruházat sokkal bővebb lett), az eleje ismét rövidebb, mint a háta. Az anyagok nagyon könnyűek voltak, a sok batiszt, csipke, muszlin lebegő hatást kölcsönzött viselőjének. Hangsúlyosabb szerep jutott a fehérneműnek, így az alsószoknyának is. A hagyományos fehér szín helyett (vagy legalábbis mellett) feltűntek a pasztellszínű alsók, melyek járás közben sokszor kivillantak. 1910-ben Paul Poiret szabóművész hozott egészen újat divatba: a fűzők a szemétre kerültek, a ruhák szorosan követték a test vonalát, s hogy a bokáig érő szoknyában mégis járni lehessen az aljat térdig felhasították – így került közszemlére a sokáig féltve őrzött láb, a férfiak nem kis örömére. A „bukjelszoknya” csak az első világháborúig tartotta magát: „a háború hosszú, de a szoknyák rövidek”, legalábbis a háborús „krinolin” mindenképpen az. Az új, bő szoknya ugyanis csak a fél lábszárat takarta, hozzá betétes, magas fűzős cipőt viseltek a nők. A szoknya a tízes évek végére ugyan megint hosszú lett, de a háborús időszakban számtalan variációja volt a szoknyaviseletnek.

 
A frontra menő betegápolónők, a vöröskeresztes nővérek egyenruhája természetesen bokáig (de legalábbis lábszárközépig ért), egyszerű szabású volt, felsőrésze némileg a katonai egyenruhákra emlékeztetett. A háború természetes velejárója, a veszteség a gyász illemtanát is felülírta: ha minden hozzátartozó halála miatt az előírásos módon és ideig viseltek volna gyászt, már 1915-ben feketéllett volna a főváros. A gyászruhamodellek ettől függetlenül is előkelő helyet kaptak a lapok hirdetési rovatában, szabásuk egyszerű, klasszikus vonalú volt, minimális anyagszükséglettel. A „dolgozó nőknek” is más típusú ruhára volt szüksége, mint otthonülő társaiknak: megjelentek a bokáig érő, egyenes szabású, egyszínű, sok zsebbel ellátott modellek. A ruhák anyaga is megváltozott, a gyapjú és a posztó a megszokottnál jóval drágább lett – ebből készültek a katonai egyenruhák –, a bársony, a selyem és a muszlin ára azonban továbbra is tartotta magát.

 
A divat fővárosának, Párizsnak szerepe és az angol divat befolyása is megkérdőjeleződött: már 1914 őszén felmerült az önálló magyar divat létrehozásának lehetősége. Ettől azonban gondosan óvott Mangold Béla Kolos, az angol elegancia hazai megtestesítője, aki ugyan elsősorban férfidivattal foglalkozott, de véleményét nem rejtette véka alá: „Nem várhatja senki sem, hogy azért, mert mi most Angolországgal hadilábon állunk, az angol alapeszmén felépült öltözködési módunk egyszerre megváltozzék vagy megszűnjön.”

 
1917–1918-ban az anyagszükséglet (a gyapjúszövet és a bőr hiánya) új megoldásokat eredményezett: megpróbáltak sásból szövetet készíteni, illetve megjelent a gyapjú-papír szövet, ahol a sodrott szál egyik fele gyapjúból, a másik papírból készült. Mondanunk sem kell, hogy ez az „anyag” semmilyen szinten nem viselte el az időjárás (és a lövészárok) viszontagságait.

 
A háború végeztével ismét csak a hölgyek jártak a „legjobban”: a megmaradt katonai zubbonyokat átalakíthatták utcai viseletté. A divat- és ruhaipar azonban még évekig pangott.

 
Felhasznált irodalom:
Rubicon, 1991/3. szám
Mialkovszky Erzsébet: Korok, divatok. Budapest, 1978.
Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok, 1867–1945. Budapest, 1989.

 
Készítette: Kaba Eszter