„Újabban sűrű panaszok érkeznek a rendőrségre, hogy a piacokon, csarnokokban és egyéb elárusító helyeken a kofák és árusok a vásárlóközönséggel szemben tűrhetetlen durva modort és tiszteletlen viselkedést tanúsítanak és a rendkívül nagy drágaság, magas árak és élelmiszerhiány következtében amúgy is izgatott és nyomott hangulatban
1917 nyarától Budapesten az élelmiszerhiány olyan kritikus mértéket kezdett ölteni, hogy a jegyre kapható árukért történő sorban állás az egyik legfőbb közéleti problémaként jelent meg a lapokban – jogosan, hiszen valóban feszültségforrás volt.
Budapest gyógyvizei miatt ugyan fürdővárosnak számított, ám a munkások és a szegényebb rétegek számára nem igazán volt olcsó, kulturált, megfelelő szolgáltatásokkal együtt kialakított, tömegesen igénybe vehető fürdési lehetőség. Időről-időre felmerült, hogy a bécsi Duna-parti strandfürdő mintájára
Noha a budapesti tömegközlekedés néhány fontos újdonsággal is szolgált a háború idején, a Pesti Naplóból kibontakozó általános kép inkább negatív volt. A kalauznők jelentette sokk mellett a szolgáltatás romló színvonala, betartatlan menetrend, leromló járművek uralták a lap híreit.
Az I. világháborúban Budapest megvalósította a hulladékgazdálkodás csimborasszóját – a lakosai legalábbis, ugyanis az út- és csatornaépítő ügyosztály felmérése szerint a budapesti szennyvíz 1917-ben már túl híg volt az újrahasznosításhoz.
„A svábhegyi fogaskerekű vasút mélylátású igazgató urai belátták, hogy Pesten már csak az ő járművükön van még dohányzási engedély, ‘mire minden tudósítás vagy megokolás nélkül beszüntették. 18 éve lakom fenn, eddig mindig lehetett dohányozni (a kocsi első részén),
Minden mindennel összefügg – ezt a közhelyet erősítette meg 1917 februárja is, mikor a budapesti lapok terjedelme az országos szénhiánynak esett áldozatul. Az újságpapírt előállító egyetlen magyar cég, az Első Magyar Papíripar Rt. gyára ugyanis szénnel üzemelt, így az akadozó termelés miatt papírhiány alakult ki.
