A Vörös Hadsereg születésnapját a szovjet időktől kezdve február 23-án ünnepelték, bár az első csapategységek már 1918 januárjának végén szerveződni kezdtek. A katonai sikerek február végéig várattak magukra, amikor is Pétervár előtt a szovjet-orosz hadsereg megállította a németek előrenyomulását. A Vörös Hadsereg első parancsnokai közül többen is iszonyatos halált haltak – nem az ellenség ölte meg őket, hanem az általuk hatalomra segített rendszer.

A szovjet-orosz történelem kezdetén szinte minden esemény, minden dátum bizonytalan. A Vörös Hadsereg megalakulását szándékosan nem akkor ünnepelték, amikor összeverbuválódtak az első egységei. Nehéz is volna az „igazi” kezdőpontot megállapítani, annyira kaotikus volt a helyzet 1918 elején, amikor az új hadsereg születőben volt. Az viszont egyértelmű, hogy mikor értek el sikert, és ezért aztán a február végi időpontot választották „születésnapnak”. Ezt az évfordulót máig ünneplik Oroszországban, miután számos alkalommal átnevezték a munkaszüneti napot. Vlagyimir Putyin rendelkezése nyomán jelenleg a Honvédő Napja (Gyenyzascsitnyika Otyecsesztva) nevet viseli az ünnep, amely volt már a Vörös Hadsereg és Flotta Napja, illetve a Szovjet Hadsereg és Haditengerészet Napja is.

A Vörös Hadsereg megalakulását lehetne attól az időponttól is számítani, amikor a népbiztosok tanácsának dekrétuma 1918. január 28-án megjelent a Munkások és Parasztok Vörös Hadseregéről, amelyet önkéntes alapon szerveztek volna, de csak ajánlással lehetett belépni. A Népszava február 2-án erről így írt: „A népbiztosok tanácsa elhatározta, hogy egy vörös hadsereget szervez, amely védőbástyája lesz a szovjetek hatalmának és az adott pillanatban biztos alapjául fog szolgálni a rendes hadsereg pótlásának. Az orosz köztársaság összes polgárai, akik 18. életévüket betöltötték, beléphetnek az orosz hadseregbe. E hadsereg minden tagjának késznek kell lennie arra, hogy erejét és életét az októberi forradalom vívmányai, a szovjetek s a szocializmus hatalma megvédésének szenteli. A vörös hadseregbe való besorozás céljából be kell mutatni a hadseregbizottságok vagy oly demokratikus szervezetek ajánlásait, amelyek a szovjetek alapelveit elismerik.”

A Vörös Hadsereg alakulását legjobban a frontvonal közelében lévő alakulatoknál rekonstruálhatjuk. Az északabbra lévő főváros, Pétervár védelmére Lenin és társai is igyekeztek már januárban toborozni önkénteseket, ezeket akkor még egyszerűen vörösgárdistáknak nevezték. A Lenin elleni egyik merénylet is akkor történt, 1918 januárjában, amikor éppen a vörös gárda egyik frontra induló osztagához intézett beszédéről tért vissza a Szmolnijba.

A vörös gárda, illetve a vörös gárdák még 1917-ben jöttek létre, amikor önkéntesekből álló munkásmilíciák szerveződtek Oroszország-szerte. Ezek akkor ipari körzetekben alakultak meg, és nagy szerepet játszottak a bolsevik hatalomátvételben és aztán a szovjethatalom stabilizálásában. A vörösgárda kifejezés egyébként Finnországban született az 1905-ös forradalom idején és 1917-ben éledt újjá az Encyclopedia of Russian History (ERH) szerint.

 
Az 1917-es vörös gárdák alkották az 1918-ban alakuló Vörös Hadsereg alakulatainak egy részét is. Formálisan 1918 áprilisában oszlatták fel a vörös gárdákat. Alapelveik ugyanis nem illettek az új kommunista érába – az ERH szerint –, hiszen a gárdák helyi szinten tevékenykedtek, maguk választották a parancsnokaikat, és valójában inkább önszerveződő-önigazgató munkásmilíciák voltak. A Vörös Hadsereg másik fontos alkotóeleme a reguláris cári hadsereg volt. Ezek közül kiemelkedő 1918 áprilisától a lett 5. lövészezred, illetve lövészhadosztály, és parancsnoka, Jukums Vacietis. Ő a cári hadseregben az ezredesi rangig jutott, már 1917-ben a bolsevikok oldalán állt – egységével együtt –, majd 1918-ban integrálódtak a Vörös Hadseregbe, amelynek később főparancsnoka is lett. Ő pártonkívüliként volt a bolsevik hatalom egyik fő támogatója, „jutalmát” ezért Sztálin alatt kapta meg: koncepciós pert követően végezték ki.

Szintén Sztálin végeztette ki az ukrán vörös kozákok parancsnokát, Vitalij Primakovot, aki már a Téli Palota elfoglalásában is részt vett. 1918 elején Primakov az ukrán fronton szervezte meg a bolsevikokhoz átálló kozákok „vörös” egységét, amely szintén a Vörös Hadsereg egyik bázisát képezte. Primakov szerencsétlenségére a leningrádi katonai körzet helyettes parancsnoka lett a harmincas években. Itt érte el a tisztogatás: 1936-ban letartóztatták, megkínozták és 1937-ben kivégezték.

 
A Vörös Hadsereg vezetői és fő szervezői közül a leghíresebb áldozat Trockij, aki azonban bukott külpolitikusként (a „sem béke, sem háború” álláspontját képviselte, sikertelenül) lett hadügyi népbiztos 1918 márciusában. A bukott politikát a Népszava 1918. február 1-jei száma így jellemezte: „A népbiztosok tanácsában […] [e]lhatározták, hogy nem hoznak határozatot a békéről, de a hadsereg demobilizálását folytatják és megkísérlik a vörös gárda mintájára új önkéntes csapat szervezését és a német csapatoknak Reval ellen irányuló előrenyomulásával szemben nem fejtenek ki ellenállást.” (Reval a korabeli elnevezése Tallinn-nak, innen tényleg kivonultak a hónap végén a bolsevikok.) Trockijt is halállal jutalmazta Sztálin: mexikói emigrációjában jégcsákánnyal gyilkolta meg egy bérgyilkos. Trockijnak gyakorlatilag katonai helyettese volt a litván nemesi családból származó, egykori cári tábornok Mihail Broncs-Brujevics, aki sajátos módon túlélte a sztálini tisztogatásokat. (Testvére, Vlagyimir egyébként Lenin személyi titkára volt, sokan ezzel magyarázzák Mihail túlélését.)

Az éppen megszervezett szovjet-orosz csapatok 1918. február 23-án állították meg a németek előrenyomulását Pszkov térségében és Narvánál, tehát Pétervár előtt, a mai észt–orosz határ közelében – így lett ez a dátum a Vörös Hadsereg hivatalos születésnapja.

 
Felhasznált irodalom:
Merénylet Lenin ellen = Népszava, 1918. január 17.
A szovjet az alkotmányozó gyűlés egybehívását kívánja = Népszava, 1918. február 1.
A vörös hadsereg = Népszava, 1918. február 2.
Red Guards = James E. Millar (főszerk.): Encyclopedia of Russian History. New York, 2004. Vol. 3.
Stephen A. de Mowbray: Key Facts in Soviet History. Vol. I. 1917–1941. London, 1990.

 
Készítette: Szegő Iván Miklós