A TBC-t száz éve morbus hungaricusként emlegették. Magát a „magyar betegség” kifejezést a 16. század közepén a Magyar Királyság területén állomásozó Habsburg császári csapatok körében terjedő kiütéses tífuszra használták eredetileg, de az I. világháború előestéjén már egyértelműen a gümőkór volt az egyik vezető halálok. Évi 70-75000 áldozattal – hozzávetőlegesen minden negyedik halálesetért e kór volt felelőssé tehető – a tuberkulózis tipikusan az ipari forradalommal elterjedő járvány volt: elsősorban a fürdőszoba és vécé nélküli lakásokban, túlzsúfolt, rossz levegőjű nagyvárosi nyomortelepeken élőket fenyegette a tüdőbaj.
A tüdőbeteg-gondozó intézet 1913-as jelentése is a fentieket erősíti meg: „A betegek legnagyobb része egy szobából, legfeljebb egyszoba-konyhából álló lakásban lakik; itt él a beteg a családjával, albérlőivel, itt főznek, mosnak, sőt a legtöbb helyiségben dolgoznak is.” A vizsgált betegek az esetek 95 százalékában másokkal egy légtérben aludtak, jellemzően hárman-négyen, de több tucatnyi esetben tíznél is többen.
A jelentés ismerteti, milyen módszerekkel igyekeztek meggátolni a kór terjedését: köpőcsészék és zsebkendők osztásától kezdve ruhamosáson és fertőtlenítőszer adományozásán át élelmiszersegély és ingyen gyógyszerek kiutalásáig. Felmerült az iskolai szűrővizsgálat és a beteg szülők és egészséges gyermekek erőszakos szétválasztása is. A tuberkulózis elleni BCG-oltás az I. világháború előtti évek Európájában már ismert volt, de alkalmazni csak az 1920-as évek elején kezdték, széles körben pedig csak a II. világháború után terjedt el.

A tuberkolózis fővárosa. = Az Est, 1914. június 20.

Készítette: Takács Róbert